Szűcs János: Őselemeim – Őstereim

A levegő lélegzetté, a lélegzet
lélekké alakult át bennem.
A föld sara, melege húsommá érett.
A tűz lüktető szívverésem: létem
metronómja. A víz visszfénye
az égbolt kékje: szemem színét
hordja. Az idő: örök óra, rugója
előrehajtja, akár az út porát
a szeszélyes szél, sorsom
ördögszekerét. Homlokom
hófehér ráncaitól a gondolat
a táguló tér végtelenségig ér.
A mikrokozmoszomban éltető,
ártó parazitaparányok utaznak.
Az eseményhorizonton légüres
térben lebeg az isten függőkertje:
a mennybe költözött édenem;
azon túl, mint megvadult korong,
halálörvényem forog: a végzetem –
ő zárja be minden ajtóm, ablakom;
foglya leszek, mint ahogy most is
az vagyok, s addig őrzi poralakom,
míg anyaméhéből újra feltámadom.