Keltétől nyugtáig a naptüzek
lángra lobbantják az égi azúrt;
élőre és holtra rótt jel üzen,
s világunk zenittrónjáról az Úr.
Elhagy az anyag, páráll a lélek!
Írva van az időkapszulában:
„a végzetben új végkezdet éled,
még ha por sem maradhat utána.”
Meg is állhat, akár évezredig;
az idő nem méri önönmagát,
a jelenig mégis megérkezik:
a határ itt van, és nem odaát!
mint az átlőtt csontú eb, mint ki sem talált, összevissza istenek: dobálja magát a tenger. dühénél csak kínja nagyobb: az örök idővel volt ő viselős,
kilakoltatnák az elnyújtott csendek, csókod nélkül telt éjek, de velem hál, nálam ébred, fészket rakott bennem rég az Érzet. otthonát rejtelmes léte aranyfonállal körbeszőtte, hagyott
Nekiindulunk, körbejárjuk a mohás temetőt, talpunk alatt csigák roppannak, felriadnak halottaink, alufóliával takart fésűk zenélnek szomorkásan a megbomlott nyárban. Rendőrkutyák terelik helyes irányba az elkóborolt
A honlapot készítette:
Promix Universal Kft.
