Véget ér a magzatmagány.
Anyaméhburok meghasad,
magzatvíz árad.
Átszakad a gát,
utaztat vérpatak.
Köldökzsinór fojtogat,
élet s halál árapálya.
Vajúdás> alagút> fény utánam.
A kettős spirálból,
burjánzó szedercsírából
feltámad alvó imágóm.
Hullámzó opálban
a teremtés önmagára,
és káoszában rám talál.
A hajnalhorizonton
kopoltyúrózsák vöröse.
A por hússá, vérré;
léttöredékek egésszé
most állnak össze.
Mellkasom burkában a szív
izomkocsányon inog.
Egeket, isteneket ostromló
harangnyelvzúgás ütemére,
húsüvegtestem áttetsző
hajszálvérereiben,
a mikrokozmoszban is
én utazom.
Zöld áradásban ring a lomb.
Ebben az önző pillanatban
nincs, és nem is lehet irgalom.
Kegyetlen a tavasz,
akár csak én, élni akar.
A test, a szellem, a lélek
szentháromságának
diadalíve alatt,
nem pusztán profán anyag:
hanem az élet, a megtestesült
akarat is én vagyok.
Az utamon fény> alagút> fény.
A homály már a múlté,
leráztam magamról,
akár a közönyt,
egyikhez sincs közöm.
Testemben a feszület,
a feltámadott életöröm.
Sárgás majd vörös
lángolás váltja egymást.
Minden sarokba, zugba;
törtetve, zúzva, a tavasz
után betör a nyár.
Zsigereimben lángol,
bőrömön átvilágol.
Megjöttem, itt vagyok.
Sötét alagút után
verőfényre vágyom!
Tárjatok ki ajtót,
ablakot!
Így fogadjatok!