Mellkast szorító buborék –
ólomnehezék légüres térben;
kívülre alkonyt vetít eléd.
S egyben mintha inga is lenne,
ami a visszhangtalan csendben
elvetélt szavakat zúz;
belül nyilalló ívet húz,
halálhidat a szív felé.
Verejtéket vet a bőr,
kifehéredik,
a telet idézi;
csatakosan hideg lesz hirtelen,
nem hatol rajta át a lüktetés.
Az utazó tétova.
Eltéved.
Akarata iránytalan.
Se’ ide, se’ oda.
Csukott szemhéján
képzelt rézpénz.
Távoli hangként
hívja a köztes lét.
A parttól egy ladikon
ellebeg az alvilág felé.
Egyre távolodik a földi rév.
Részegen imbolyog a révész.
———————————-
Bordák íve alatt
lassan oszlik szét
a buborék,
az utazóban a félsz.
A ladik, a révész,
szemhéjról a rézpénz
emlékként is elvész.
Időködből a horizont
peremén a part
visszatér,
darabos szavakkal
a légzés;
tetszhalálból a lét.