(Genius loci – Szeghalom)
Berettyó-holtág partján nádas nő.
Vércsék vijjognak cserfaágak közt.
Szarvasbogarak nászra rajzanak;
értük zsong a tölgy. Ártéri farönk
gyökeret ébreszt, zsenge ágat hajt.
Érett avarban lóbogár matat.
Lent a föld alatt, pajorra éhes
vakond a régész. Agyagágyból kél
nászra a kérész. Pangó vizekben
táncukat járják a szúnyoglárvák.
Indaviperák: ősparaziták,
magukba szívják a másik elől
a létnedveket, az életerőt.
Berettyó-folyó szomszédságában,
kertem fényben áll. Szikrázik a fű,
szirom szirmot bont; tavasz vet lombot.
Faágagancsok, ág-bog fraktálok
útvesztőiben, térköznyi fények
súlytalan testén átfut kék festék.
Vándorló lepkék vitorlaraja,
telve hímporral száll ide-oda.
Virágalakzat költőkelyhében
júdáspénzmagzat titkon megfogan.
Szélfútta lombok, levélálarcok
fény-árny játéka hullámzik, vibrál.
Harlekinbogár mímel katicát.
Hangya kóricál. Ájtatos manó,
párzó kannibál. A fecskék röpte
fekete villám. Héják árnyéka
földre vetülő hangtalan halál.
Vibráló légben forró kő éke:
egy napozó gyík fényre tájolja
napelemeit; torkában membrán
alatt ver a szív. Sikló foglyaként
kecskebéka sír. Madárfeszület
a folyón lebeg: utazó kereszt.
A szitakötők helyből felszálló
helikopterek. Szivárványosak,
mint az egynyári, múló szerelem.
(halk visszhangdal)
Lassan szivárog a nesz, majd elül.
Csend lesz legbelül. Engem is felold
a hely szelleme: egy vagyok vele.
Bozótvágóval árkon-bokron át,
a láthatár sem lehet akadály.
A felhőkapu tárva-nyitva áll.
Átvergődöm a tű fokán: ott már
bármi várhat rám; viszem magammal,
fel a magasba, ezt az óhazát.
