Szilasi Katalin: Zöldár

Elnehezült a folyó. Szélesre kitágul a medre,
áttör a gáton a parttalan ár, vibrálnak a fények,
árnyak a szennyes víz tetején. Egy nádirigó, bár
félti a fészkét, megriad, és felszáll a magosba.
Hajlik a fűzfaderék, mint karcsú lányok a táncban
erre meg arra, nem adja magát oly könnyen a kénynek.
Lábal az ember, menti, amit csak enged a víz. Ám
roskad a ház, s ő istent káromol egyre dühében.