A sanda hold pecsét a hűvös égen,
örök titok, mit óv, sötétbe rejtve.
A végtelen Galaktikát az elme
talán megérti, ám a lenge lélek
szorong, szeretne végre mennybe látni.
Pihenni vágyik és szelíd szavakra.
A holdvilág oly álnok, eltakarja,
s a nagy lepel mögött lehet akármi.
Kerengve táguló Tejút, anyag, mi
örökre megmarad. Sugáros Éden,
talány, a földi félelem szülötte.
Mit észlelünk, lehet, csalóka, talmi.
Becsap szemünk, fülünk. Hiányzik éppen
a jelfogónk, titok-burok körötte.
Varázsos táncok éjszakája volt. Harmattá dermedt páracseppeken lágy szél kúszott felém és átkarolt, csillag alá bódult az értelem, ezüstcseppekbe oldott szirmokon játszott a fény, és
Nagyanyám fejkendőt hordott. Ha bánata volt, szorosra kötötte az álla alatt. Néha feketére cserélte, olyankor nem szólt senkihez, kiesett kezéből a tésztaszűrő, és a vizet
Már levelek fedik el nyomainkat, régi padunkon az ősz szele jár, volt szerelem csituló szava ringat, messzire szállt heve ím tova már. Lassan enyésznek az
A honlapot készítette:
Promix Universal Kft.
