Köd imbolyog a borzongva ébredő
folyó felett.
Odaát a parti fák sötétlenek.
Még alszanak, egymást ölelve, csupaszon,
mint jó szeretők teszik vasárnap hajnalon.
Templom harangja kondul,
hangja a víz színére ül,
s a hullámokkal elvegyülve
halad tovább.
Viszi a lelkek szavát,
hogy irgalmat vár itt
már minden esendő halandó.
A torony tetején feszülő, aranyló
kereszten egy pillanatra
megvillan a nap.
De visszabújik, nem marad.
E mulandó, homályos földi lét
zavarja fénykörét.
Hangja nincs, csak sóhaja
hallik a tájnak.
A parton egy ember áll.
Részecskéje az éledő világnak,
ám minden rezzenést
magába zár.
Tárt karokkal feszülne fel az égre,
de mivégre, kinek? minek?
Szíve-lelke, e borzas idegcsomó,
feláldozandó önmagát kivéve,
úgysem kell senkinek.
