Öreg és tört,
ráncos a föld.
A tó körül
fehér köd ül.
Láp és berek,
mind didereg.
Csönd a csöndben.
Dédelgetem
eltévesztett
szerelmemet.
Csupasz fák közt
talán te jössz
ölelésre.
Talán mégse.
Más vagy immár,
lélekrontó,
nem a régi,
csak hasonló.
mint az átlőtt csontú eb, mint ki sem talált, összevissza istenek: dobálja magát a tenger. dühénél csak kínja nagyobb: az örök idővel volt ő viselős,
kilakoltatnák az elnyújtott csendek, csókod nélkül telt éjek, de velem hál, nálam ébred, fészket rakott bennem rég az Érzet. otthonát rejtelmes léte aranyfonállal körbeszőtte, hagyott
Nekiindulunk, körbejárjuk a mohás temetőt, talpunk alatt csigák roppannak, felriadnak halottaink, alufóliával takart fésűk zenélnek szomorkásan a megbomlott nyárban. Rendőrkutyák terelik helyes irányba az elkóborolt
A honlapot készítette:
Promix Universal Kft.
