Elfut előlem szép, fiatal tavaszom, csak a könnyű,
tarka-virágos szoknya akad fel a bodzafa ágán,
s úszik utána a szélben a hosszú illat-uszálya.
Elhagy már nyaram is, buja, fullasztó öleléssel
elhervasztja az asszonyiságom, majd lök az őszbe.
Elhallgatnak lassan az egykori, bősz akarások.
Hantol a tél, beborít magaunt élőt, s csak a
varjak, csókák – ég szeplői – keringenek egyre.