Csecsemősírásos éjszakák
kényszerzubbonyát
húztam magamra
önként, letagadva
a néma kórt,
a torokszorító riadalmat,
hogy cseng a csend is
a fülemben,
ha elhallgat végre a nappal,
hogy elkékült ujjakkal
teregetem a pelenkát a fagyban
s végeláthatatlan kötélre
az aggodalmam
és anyátlanságom fel-felötlő
emléktelenségét,
mi kétségessé tette,
hogy én, a szeretetlen,
tudok majd szeretni.
Mintha újra
terhet hordtam volna,
nőtt, fejlődött bennem,
de éreztem, hogy
nem tud megszületni.
Viselem, mint bármelyik,
tőlem elszakíthatatlan testrészem
mindaddig, amíg itt vagyok,
ezen a földön.
