A lány, akitől a Barcsay-könyvet kaptam kölcsön, a bölcsészkarra járhat. Itt van egy épülettel arrébb, alig pár méterre a műteremtől. Talán filozófia szakos, vagy irodalmár, nem is tudom. De az biztos, hogy a szomszéd épületben tanul. Láttam már párszor. Ha az ember mindig ugyanabban az időben, mindig ugyanazon az útvonalon közlekedik – mint én a rajzfakultációra –, előbb-utóbb megjegyzi a szembejövő idegenek arcát. Olyanok, mint az ismeretlen ismerősök, akikhez nincs semmi közünk, mégis van valami kapcsolatunk.
Egyszer egy hasonló reggeli sétát követően a lány is ugyanoda érkezett meg, ahová én. Bizonyára nem a művészeti órára jött, hiszen sosem láttam itt még korábban. A félév közepén meg nem csatlakozhat csak úgy akárki. Ekkor szólítottam meg először. Megkérdeztem, hogy nem tévedt-e el véletlenül, mert itt most rajzóra lesz, és ha jól tudom, akkor ő filozófia szakos, vagy irodalmár, és lehet, hogy csak figyelmetlenségből, de rossz épületbe keveredett. Azt válaszolta, hogy nincs rossz helyen, igaz, most van itt először. Aztán, mire eljutottam volna arra a kérdésre, hogy akkor mi járatban, belépett a tanár, és behúzta maga mögött az ajtót. A teremben mindenki elhelyezkedett egy rajzbaknál, és azon ügyködött, hogy felragasszon egy papírlapot a rajztáblájára. A tanár pedig az én ismeretlen ismerősömhöz fordult. Neki is feltűnhetett, hogy mit keres itt egy filozófia szakos, vagy irodalmár lány egy rajzórán. Majd pár pillanat múlva a tanár bejelentette, hogy a ma élő modellt fogunk rajzolni. Megörültem a hírnek, mert őszintén szólva már rettenetesen untam a régi római szobrokról készített gipszfej-másolatokat lerajzolni. Mindegyik annyira szimmetrikus volt, és annyira idealizált, hogy felüdülésnek hatott az élő modell gondolata. És amíg ezen méláztam, a tanár berakott egy széket a kör közepére, és intett a lánynak, hogy jöhet. Ő pedig gyorsan elfordult az osztálytól, és vetkőzni kezdett. Basszus, akt lesz. Néhány pillanat múlva már ott ült velem szemben, teljesen meztelenül. Ekkor szerettem bele. Nem azért, mert pucér volt, vagy mert tökéletes lett volna az alakja, pont ellenkezőleg. Kisebb-nagyobb hurkák húzódtak végig a hasán, és a feneke is lelógott a székről. A melle sem volt egyáltalán termetes, talán nem is volt sokkal nagyobb, mint az alma, amit a tanár adott a kezébe. Mi tagadás, az egész kompozícióban csak az az alma volt tökéletes. Mégis beleszerettem.
Eleinte halvány vázlatokkal kezdtem megrajzolni, aztán egyre erőteljesebben próbáltam visszaadni a lényegét. Szerettem szénnel rajzolni, mert olyankor az ujjam hegyével kellett elsimítani a vonalakat. Ez egy jó módszer arra, hogy plasztikus legyen a rajz. És egyben pont olyan, mintha a mintát simogatnám. Jól haladtam az alkotással.
Az óra végén a lány felöltözött, a többiek meg elkezdtek összepakolni. Én még az utolsó simításokat végeztem, amikor a modell mögém lépett. Megdicsérte a képet, de megjegyezte, hogy mintha idealizáltam volna egy kicsit a valóságon. Meg hogy igazából nem minden úgy van, ahogy én visszaadtam. És elkezdte magyarázni, hogy az izmok hogyan kapcsolódnak pontosan a csonthoz, meg valamit a szírszövetekről. Talán, mégis inkább biológia szakos lehetett.
Másnap reggel aztán a szokásos útvonalon újra összefutottunk. A lány egy könyvet nyomott a kezembe: Barcsay Jenő Művészeti anatómiáját. Javasolta, hogy érdemes tanulmányozni. És újra mondott valamit az izmokról és a zsírszövetekről. Én pedig reménykedtem, hogy a következő órán is találkozunk.
