A két gyerek napok óta rágta a nagymama fülét. Mindenáron el akartak jutni az állatkertbe, hogy élőben láthassák azokat a vadakat, amikkel eddig csak természetfilmben találkoztak. A nyári szünet pedig tökéletes volt erre. A nagymama végül beadta a derekát. Ugyan a rossz lába miatt csak nehezen mozgott, és azt is csak bottal, de a két örökmozgó gyerek kikönyörögte a kirándulást. A jó bizonyítvány végül meggyőzte a nagymamát, amihez az a gondolat is hozzájárult, hogy este, a kellő fáradtság hatására, talán idejében ágyba tudja parancsolni őket. Plusz lesz egy olyan ütőkártyája, amit bármikor előhúzhat, ha éppen nem fogadnak neki szót.
Az állatkertben nem voltak sokan. A pénztárnál alig kellett sorban állni, de a kisfiú és a kislány azt az időt is alig bírták ki. Miután nagymama megvette a jegyeket és átjutottak a forgóajtón, a két gyerek, mint két puskagolyó, indult meg az állatok ketrecei felé. Nagymama azt sem tudta, hogy fogja utolérni őket. A gyerekek azt sem hallották, ahogy próbált megálljt parancsolni nekik.
A nagy rohanás végül a tigris ketrecénél maradt abba. A fiú ért oda először. Letaglózta a hatalmas állat látványa. Ahogy ritmusosan járkált a zárka egyik végéből a másikba. Majd megfordult és újrakezdte a rövidke körét. Oda-vissza, mint valami keljfeljancsi. A tigris szőre ugyan kicsit megkopott, és a bordáiból is több felsejlett a bőre alatt, de még így is meggyőző volt a jelenléte a fiú számára. Ilyen egy vadállat. Előkelő és nemes. Megállíthatatlan.
Amikor a kislány megérkezett, ő hamar rájött, hogy ez a cica nem olyan cica, mint a nagymama cicája. Ezt nem merné megsimogatni. De mivel ő is felfedezte, hogy a tigrisnek kilátszik egy-két bordája, arra a megállapításra jutott, hogy ideje megetetni az állatot. Még szerencse, hogy a nagymama vett egy adag Zoo csemegét a bejáratnál. A kislány óvatosan kibontotta a papírzacskót, kivett belőle néhány zöld bogyót és a tigris felé hajította. A dobás elsőre nem volt sikeres, de a kislány nem adta fel. A következő golyó már eltalálta a tigris oldalát. Épp egy újabb erőteljes dobásra készült, amikor egy kigombolt inges, kese fogú állatgondozó lépett közbe. A kigombolt inges figyelmeztette a kislányt, hogy a tigrist nem szabad etetni. Pláne nem Zoo csemegével. Hiszen a tigrisek nem Zoo csemegét esznek a legszívesebben. Hanem leginkább olyan vad, szófogadatlan gyerekeket, mint ők ketten. A tigris ebben a pillanatban befejezte a körbejárást. Mintha csak értette volna, amit a gondozó mondott, a két gyerek felé fordult és megvillantotta a fogsorát. A kislány ijedtében a testvére mögé húzódott, a kigombolt inges pedig nevetve odébbállt.
Ezután a fiú és a tigris hosszan egymás szemébe néztek. A gyerek tudta, hogy a tigris nem az ételt látta benne. Nem azt figyelte, hogyan tudná szétmarcangolni őt. Inkább a szabadságot érezte általa. Hogy a fiú oda mehetett, ahová csak akart. Hogy őt nem korlátozta rács. Hogy lehetett akármilyen vad.
Ekkor ért oda nagymama, és kicsit fujtatva lóbálta a botját. Először a gyerekeket akarta megfenyegetni vele, de miután látta, hogy a kislány megrettent valamitől, a ketrec felé fordult és rendre utasította az ott lévő állatot. A tigris meghátrált.
Mikor továbbmentek, hogy megnézzék az állatkert többi lakóját, a fiú fejében még mindig a tigris járt. Az az egyszerre ijesztő és irigykedő tekintet, amiből a fiú tudta, sőt érezte a vadállat vágyát. Megtanulta értékelni, ami neki megvolt. Amikor hazaértek – talán éppen emiatt –, a fiú első dolga volt Buksit eloldani a láncról.
