Kétezer-huszonöt augusztus harmadikán, tizenhét óra huszonnyolc perc tizenkét másodperckor Bendovics Géza, harmincnyolc éves betanított segédmunkás, harmadik dobozos sörét bontotta meg a Lesz Vigasz teraszán, és mély szomorúsággal a szemében vette tudomásul, hogy ez a harmadik szisszenés is egyedül találta meg a kockásterítős kisvendéglőnek titulált kocsma asztalánál. A mélyen ülő bánat forrása legjobb barátjának elvesztése volt, akivel az elmúlt nyolc évben minden délután, a fáradtságos munkanap végén, legurított egy hideg sört, amolyan lazítás-féleképpen.
Persze a legjobb barát nem halt meg, csupán megnősült, de Bendovics Géza szemszögéből nézve ez az esemény teljesen ugyanolyannak hatott. Az új feleség ugyanis megtiltotta férjének, hogy a házasságkötésük után presszókba járjon, és olyan alakokkal töltse az idejét, mint az a bizonyos harmincnyolc éves betanított segédmunkás. Mindezt a szerelem nevében. Szegény Bendovics Géza pedig nem tudott mást tenni, mint tudomásul vette, hogy ezután egyedül lesz kénytelen söröket legurítani a kockásterítős Lesz Vigasz teraszán.
Ugyanebben a másodpercben Dallos Tibor, harminckét éves villamosmérnök, alig két hete vásárolt okosórája figyelmeztetést adott le a megemelkedett pulzusszámról. Az óra persze nem tudhatta, hogy Dallos Tibor, az újdonsült tulajdonosa, épp egy cukrászda asztalánál várakozott abban a reményben, hogy megtalálja élete szerelmét.
Dallos Tibor huszonegy nappal korábban töltött le egy randiapplikációt, amelyről a legjobb értékeléseket olvasta az interneten, és amelytől a boldogságot remélte. Az elmúlt három hétben pedig több ígéretes jelölttel is próbálkozott, ám egyszer sem járt sikerrel. Végül, pontosan három nappal, két órával és negyvenkét másodperccel ezelőtt az egyik partner visszaigazolta közeledését, majd nyolc levélváltás után beleegyezett, hogy találkozzanak. Tibor a Szív utcai cukrászdát javasolta helyszínül, amelyről szintén jó értékeléseket látott a világhálón. A négy egész nyolctized csillagos minősítés, közel ötszáz visszajelzés alapján biztatónak tűnt számára.
A pulzusszám-emelkedést pedig annak a szoknyának a kacér lebbenése okozta, amely tulajdonosával együtt épp akkor lépett be a bejárati ajtón, és amit nem lehetett nem észrevenni a cukrászda légkondicionált vendégterében.
Szintén ugyanebben a pillanatban egy eltévedt méh repült be a Wesselényi úti irodaház nyitott ablakán, amelyet a főnöki iroda állott levegőjének felfrissítésére nyitott ki Pintye Mariann, huszonhat éves személyi asszisztens. Az ablak kilincse azonban magasabban volt az átlagnál, így az asszisztensnek lábujjhegyre kellett állnia, kissé előredőlve, hogy elérje azt. Ez a póz végtelenül izgatónak bizonyult Pintér Imre, negyvenhárom éves osztályvezető számára, aki asszisztense mögé settenkedett, kaján mosollyal a szája szegletében.
Ekkorra Mariann és Imre titkos viszonya közel három hónapja tartott, így az asszisztens nem lepődött meg főnöke efféle bizalmas közeledésén, még akkor sem, ha ez tökéletesen megszegte a munkahelyi szabályzat kollegiális kapcsolatokra vonatkozó pontjait. Mariann felhajtotta a szoknyáját, a főnök kigombolta a nadrágját. Az eltévedt méh pedig, talán a felszabaduló feromonoknak köszönhetően, tévesen a férfi csupasz hátsója felé vette az irányt, és miután kelletlenül vette tudomásul, hogy a felület nem az ő kaptárjának bejárata, támadásba lendült.
Az osztályvezető ordítását az egész irodaházban, sőt az egész környéken hallották.
Dallos Tibor okosórája újra figyelmeztetést adott a magas pulzusszámról, ezúttal nemcsak a távoli, de jól hallható kiáltás, hanem a felismerés miatt. A nő ugyanis, akihez a szoknya tartozott, megállt előtte, és bocsánatkérő mosollyal azt mondta:
– Ugye te vagy Tibor? Bocsánat… ez nem fog összejönni. Azt hiszem, én másvalakit keresek.
És már ki is fordult a cukrászdából. Tibor pedig a becsukódó ajtót figyelve kapcsolta ki az okosóra értesítését.
Bendovics Géza az üvöltés hatására félrenyelte az utolsó korty sört. Prüsszögött, fuldokolt, és miközben köhögve az asztalra csapott, megcsörrent a telefonja. Nagy nehezen előkotorta a zsebéből, és megnézte a kijelzőt. A legjobb barát neve villogott rajta. Bendovics Géza figyelte egy darabig a kis animált telefonkagylót, majd – talán dacból – becsukta a telefont, és letette maga elé.
Az irodaházban Pintér Imre pedig még mindig a csípéstől üvöltött, de Pintye Mariann nem igazán tudta, mitévő legyen. Nem szaladt el a mosdóba, hogy borogatást hozzon, nem csitította a bajbajutottat, és semmilyen módon nem segített rajta. Inkább csak nézte, ahogy az jajgatott. És elgondolkozott azon, hogy tényleg ilyen kapcsolatot akar-e magának. Talán ez a csípés inkább neki volt figyelmeztetés, mintsem a fenekét szorongató főnökének.
Aztán az idő kétezer-huszonöt augusztus harmadikán, tizenhét óra huszonnyolc perc tizenkét másodpercről tizenháromra váltott.
