Keresés
Close this search box.

Szilágyi József: Labirintus

Mind meghalunk. Ez a gondolat fészkelte be Jé fejébe az útja során, miközben a kórházi labirintusban bolyongott. A 212-es kórtermet kellett volna megtalálnia, de nem sok logikát talált a szobák számozásában. Mintha nem is egymást követték volna az ajtókon számok, csak valaki szórakozásból, teljesen véletlenszerűen ragasztotta volna azokat az ajtókra. Amik egyénként katonás rendben követték egymást. Ugyanolyan távolságra elhelyezve, ugyanolyan fakerettel körbevéve és ugyanolyan csempével átvezetve a következőre. Fehéren. Vagyis inkább valaha volt fehéren. Most inkább piszkos sárgának tűntek, olyannak, amihez nem szívesen fordult oda az ember. Minden egyes folyosón, minden egyes kanyar után. Jé már lassan azt sem tudta, hogy nem körbe-körbe jár-e, és mindvégig csak egy folyosót és ugyanazokat a bejáratokat fedezi fel újra. Félt, hogy talán elveszett. Bár, azt az elejétől fogva tudta, hogy egy olyan helyen, amira nagy betűkkel az van kiírva, hogy Onkológia, többnyire elveszetteket fog találni. Akik valahol az élet és a halál között járnak félúton.

Jé vendégségbe érkezett a kórházba. Kezében egy sárga csokor virággal, amit frissen szedett a virágoskertből. Még nem volt idejük elhervadni. Őrizték a színüket, az illatukat, a tartásukat. Ajándékként tökéletesen megfeleltek. És mivel Jé jólnevelt volt, tudta, hogy ajándékkal illik érkezni. Ez volt a legkevesebb.

A 212-es kórterem végül három balkanyar és egy jobbra fordulás után lett meg. Jé kinyitotta az ajtót és belépett a fertőtlenítő szagú szobába. Ugyanolyan volt, mint a folyosón, de kicsit erősebben. Fáradt emberszaggal keveredett. A virág jó ötletnek bizonyult. Javított a helyzeten.

A kórteremben három ágy állt, az egyik üresen. Nemrégiben még használta valaki, de nem úgy tűnt, hogy vissza fog térni. A mellette lévő szekrény már kiürítve, a kötelező kórházi szett, a banán, a gyümölcslé és a csokis nápolyi már szatyorba csomagolva. A banán már barnult. A nápolyi és a gyümölcslé sosem volt kibontva. Az ágynemű még őrizte valakinek a nyomát. Kisebb mélyedés, enyhe gyűrődés. Nem lehetett nehéz az illető, alig volt észrevehető az ágyneműn a változás. De már távozott. Így, vagy úgy.

A másik két ágyon még feküdtek. Egy idősebb és egy fiatalabb nő.
Az idősebb köhögött és káromkodott. Mindkettőt csúnyán. Istent és a világot szidalmazta. Istent és a világot okolta. Felváltva. És minden áron rá akart gyújtani. De ebben a “kurva kórházban” nem volt dohányzásra kijelölt hely. Pedig, aki ötven éve folyamatosan szívta a dohányt, az nem tudott holmi tüdőrák miatt leállni. És nem is akart. Az asszony sosem hitt a dobozon elhelyezett feliratoknak. El sem olvasta őket. Igaz, amikor még ő kezdte, akkor nem voltak ilyen üzenetek. Akkor még az orvosok is szívták. De aztán most mégis ő szívta meg.

A fiatalabb nő csendesebb volt. Megköszönte a virágot és halkan feküdt tovább az ágyban. A testét szemmel láthatóan megviselték a kezelések. Vékonyabb volt az eredeti formájánál. A haja rövidebb volt az eredeti hosszánál. A fél melle laposabb volt a másiknál. Ő nem káromkodott, nem szidott és nem okolt senkit. Nem akart rágyújtani. Csak feküdt, és alig észrevehetően változtatta meg az ágyneműt. A mellette lévő szekrénykén nem barnult banán, nem pihent ki nem bontott nápolyi. Csak egy csokor frissen szedett virág, amiben még ott volt halványan az élet.

További bejegyzések