Keresés
Close this search box.

Szilágyi József: Közhely

November van. Minden sötét, minden hideg, mindenhonnan az elmúlás bámul rám. Minden csupa közhely. Este van., apám hív. Ilyenkor soha nem telefonál, ilyenkor már aludni szokott. Most sem beszélünk hosszan, alig tudja elmondani mi van. De nem is kell mondania semmit, tudom mit akar. Indulok. Cipő, kabát, sapka. November van.

Magamhoz veszem a kocsikulcsot és beszállok az autóba. Kulcs a helyére, indítok. Legalább a kocsi nem törődik a novemberrel, pöccre indul. Minden gépies. Kitolatok, kuplung, egyesbe teszem, elindulok. Utca végén balra, aztán ki a nagy útra, megint balra. Minden gépies. Betartom a sebességhatárt, megállok a lámpánál. Várom a zöldet. Minden gépies. Szinte senki sincs az utakon, akár gyorsabban is haladhatnék. Sietnem kellene. De nem akarok odaérni. Nem akarom lenyomni a gázpedált, nem akarok befordulni abba az utcába. Mégis ez történik. Minden gépies. Leparkolok apámék háza előtt, a kapu felett ég a világítás. Azt jelenti, nyitva van az utcaajtó. Bemegyek. Apámat látom meg először. Öltözik, pakolászik. Látom az arcán, hogy ő is gépi üzemmódban van.

Néhány héttel, vagy talán hónappal ezelőtt találkoztunk egy új szóval. Egy olyan szóval, amit nem akartunk hallani. Elfogadni meg végképp. Egy doktornő mondta ki, akihez reményért mentünk. De nem reményt adott, csak egy szót. Nem hazudott, nem akart nekünk rosszat, csak segíteni akart. Csak nem úgy, ahogy mi hittük. Végstádium. Nem barátságos szó. Jobb lenne egy új kezdet stádium. Vagy kitartás és jobban lesz stádium. Vagy nem lesz könnyű, de sikerülhet stádium. De nem ilyen szót kaptuk. Csak egy sokkal rövidebbet, ami megkarcolja az ember hangszálait, ha kimondja.

Apám elkészül az öltözködéssel, pont akkor, amikor megszólal a csengő. Megérkezett a mentő. Apám hívta őket, rögtön utánam. A mentőorvos belép az előszobába. Köszön. Köszönök. Apám elmondja neki, mi a helyzet. Nem hallom mit beszélnek, a mentőautó villogó fényeit figyelem a nyitott ajtóból. Olyan szép kéken pulzál így az utca. Percenként legalább hússzor. Meg kellene számolni. Vajon felébreszti a szomszédokat? Vajon a függönyök mögött találgatják, hogy mi történhetett? Vagy inkább csak morognak egyet, átfordulnak a másik oldalukra, és magukra húzva a takarót alszanak tovább?

Az orvos papírokat olvas. Korábbi leleteket, amik szépen lefűzve egy dossziéban várják, hogy tanulmányozzák őket. Hogy segíthessenek a következő lépés kitalálásában. Apám sosem használ dossziét, csak a nagyon fontos dolgokhoz. Ez is ilyen. Az orvos megtalálja a szót az egyiken. Úgy fest, ez az a szó, amivel ő sem tud megküzdeni. Ez az a szó, ami az ő hatalmán is túlmutat. Hiába a diploma, hiába a sokévnyi gyakorlat, ez a szó mindig győz. Az orvos elkomorodik. Úgy fest, ő sem kedveli a szót. Jobb lenne a nem lesz könnyű, de sikerülhet stádium.

Apám is tudja, a mentős is tudja, én is tudom. Itthon kellene maradni. Odaülni az ágy szélére, megszorítani a kezet, letörölni a homlokot. Elsuttogni néhány mondatot. De most az itthon maradás is olyan, mint az a szó. Amit nem akarunk hallani, amit nem akarunk elfogadni. Végül bemegyünk a kórházba. Apám betakarja a hordágyon fekvő anyámat a kabátjával. Talán, hogy meg ne fázzon. Vagy csak mert ez a legtöbb, amit a szó ellen tehet.

November van. Minden sötét, minden hideg, mindenhonnan az elmúlás bámul rám. Minden csupa közhely. Kurvára az.

További bejegyzések