Beszélnek hozzám a hangok, de félek,
hogy elhagynak egy nap és mélyen belül
nem marad senki, hogy dalokat írjon
a sötétben rólam szemérmetlenül,
mit nem játszik el soha senki, csak zeng
egy hamisan pengetett húr egyedül,
e légüres térben nem terjed a hang,
hol fonéma lelkem most még hegedül.
Unottan ütlegel bennem a bánat
egy egyszerű ritmust, így kész a dalest,
már nem vagyok önmagam régóta, csak
pár selejtes hangszernek a gazdatest.
Hogy fájhat így ez a kicsi szív, kérem?
Megkopott billentyűk kalimpálnak ott,
nincs azon túl semmi más, csak a vérem,
ha volt is akármi, az mára halott.
Lehangol a lét, nem látom a végét,
mindig az nevet hangosabban, aki
magában ordít csak, mert a fájdalmát,
ha belepusztul, akkor sem mondja ki.
Megrekedt bennem egy kegyetlen dallam,
de basszus, nem ugrik be a dalszöveg,
kérek egy terc néma csendet a zajban,
hadd töltsem most én meg a hangközöket.
Születhet, tudom jól, akárhány dalom,
mindegyik soromban anyám a csavar,
megszűnni sohasem fog a fájdalom,
de leginkább szívem ritmusa zavar.
Majd elhallgat végleg e keserű szólam,
s nem súgja a dallamát többé nekem
a hang, ami titokban énekelt rólam,
nem dúdolja soha már történetem.