Széphegyi Patrik: ÉVGYŰRŐ

Kidőlt a vén gesztenyefa, mi kertünk végén állott,
arcán a cseppfolyós idő ráncos kéreggé szilárdult.
Láthatatlan vasfogak közt őszbe hajló koronáját
természetes reakciók módszeresen korrodálták
korhadt rozsdabarnára több száz, tán ezer nyár alatt,
szelíden szúrós szemében szép szépiaszín árnyalat.
A szellő szinte szótlan, táncát magányosan járja már,
csak gyámolatlan gyászénekét költi hozzá pár madár,
míg bíborostyán neglizséjét ölti fel a lomha nap,
a kert keserves könnyei, mint száraz levél, hullanak.
Bús dallamának ritmusára bátortalan csillagok
bújnak elő rejtekükből, köztük én is egy vagyok.
Vagyok talán, vagy majd csak leszek, elfelezett egész,
Hamuban pislogó parázs, mi épp saját magába vész.
Öreg fánk most tűzre vetve, felhasogatva is büszke,
füstje fájón felhők fölé férkőzik, mint bőrbe tüske.
Fa voltam hát, úgy képzelem, gesztenyefa, ami kidőlt,
porig égetem a múltat, aztán lángba borítom a jövőt.