Szentpáli Gavallér Zsuzsa: Antal vagyok

Antal vagyok, negyvenöt éves, anyafüggő. Leülhetek ide maga mellé? Nem fogom zavarni, ígérem. Nagyon csúnya az a sok letépett plakát a park bejáratánál. Tudja, nekem nem lehettek kamaszkoromban plakátjaim. Anya azt mondta, a főbérlő miatt. A harmadik albérletünkben lett végre külön szobám, de plakátokat nem aggathattam ki a falra. Hogy milyen plakátokat? Nem is tudom, talán egy képet a kedvenc együttesemről, de lehet, hogy nem is volt olyan. Azt hiszem, a függőségem még magzatkoromban kezdődhetett. Persze nem emlékezhetek azokra a bűvös altatódalokra, amiket az anyatigris akkor mormolt nekem, de azért később is gyakran megismételgette őket. Így lehet, hogy erre vonatkozóan kicsit összemosódnak az emlékeim. Sokat dolgozott, hálásnak kellett lennem, hogy ennyi mindent tesz értem. Később az is voltam. A születésnapomon pedig mindig a kedvenc ételeimet készítette el. Ahogy a suli után beléptem a ház folyosójának ajtaján, már éreztem a palacsinta illatát. Csipkésszélű volt mindegyik. Három kakaós, három diós egy kis rummal, három kakaós, három diós, és így tovább, egymáson, mint egy torta, végül csokiöntet. Anya a tűzhely uralkodónője és a palacsinták táncoltatója, vicces, igaz? Maga idevalósi? Én valamennyi iskolámat ebben a városban végeztem. Az általánosban rettegtek tőle a tanárok. Azonnal megjelent, ha rossz jegyet kaptam, nem volt kecmec, mindent alaposan meg kellett indokolni. Több suliba is jártam, gyakran költöztünk. Gyermekkorom első évei is homályosak. Műszálas otthonkájának érintését viszont, amikor kölyökként elbújtam mögötte, ha idegen jött, a mai napig fel tudom idézni. Különösen azután kapaszkodtam sokat bele, hogy az apám elhagyott minket. Gondolom, ez a függőség akkor még akár természetesnek is volt mondható. A karácsonyokat többnyire egyedül töltöttük, néha velünk ünnepelt egy rokon, nagyon ritkán egy-egy barát. Vacsorára azonban hagyományosan mindig brassói aprópecsenyét csinált. Hogy mi az a brassói? Nem evett még? Majd megmondom, hogy melyik étteremben csinálják a legfinomabban. Egyik barátnőmnek se sikerült azóta azokat az ízeket elővarázsolni, igaz, anyának egyikük se tetszett. A legutolsó szerint, mindenkit elmart mellőlem. Nemrég egy kisvárosi étteremben ettem hasonló brassóit, az ízek és az illat keveréke leszögezett a székre, nem bírtam megmozdulni. Megkértem a pincért, hogy hívja ki a szakácsnőt. Esküszöm, azt vártam, hogy anya jelenik meg az ajtóban. Helyette egy szakállas, nagytermetű alak állt meg előttem. Dadogva köszöntem meg neki az élményt. Nem értette. A múltkor egy nőt láttam meg az utcán, valahogy teljesen úgy nézett ki hátulról, mint ő. Ugyanaz az egyenes tartás, hosszú barna haja feltűzve. Két vagy három utcán át mentem utána. Amikor bement egy boltba és oldalt fordult, akkor láttam meg, hogy nem is hasonlított rá az arca. Nem is hasonlíthatott. Mit éreztem akkor? Furcsa ürességet, izzadtam is, talán a nyári nap miatt. Azt mondja, hogy az emlékek keresése a másik létének bizonyosságát hordozza magában? Furcsa, hogy ezt mondja. Amióta egy hónapja a tévében meghallottam azt az altatódalt, nem bírok megnyugodni, nem alszom. A fotelben bóbiskolok egy-két órát, de aztán felriadok. Most ezért vagyok itt a parkban, már órák óta sétálgatok, hogy elfáradjak. Muszáj volt leülnöm. Nem akartam zavarni, Mária, ugye azt mondta, ez a neve. Hogy mikor halt meg anya? Két éve, lebénult öregségére, megkoptak a karmai, én ápoltam. Igen, aránylag régen volt már, mondom, hogy nem egyszerű eset. Meg akar hívni egy brassóira, abba az étterembe? Maga engem? Hiszen nem is ismerjük egymást. Várjon, beteszem a kabátomat a kocsiba és jövök, olyan szép idő lett.