A párocska kedélyesen andalgott az olasz falucska végében. Jucika és Márton nem nászúton töltötték idejüket eme gyönyörű helyen, mert nem voltak házasok. Közös nyaralásuk céljául választották ki a toszkán dombok között meglapuló, vidéki apartmant. Aznap délután busszal bementek a közeli nagyvárosba vacsorázni, ott megcsodálták a vendéglős pizzaforgató művészetét, megízlelték az ízletes és izgató chianti vérvörös cseppjeit, majd a ház büszkeségével, egy tiramisu-originale-val zárták a menüt. Mivel aztán addig-addig halogatták az indulás pillanatát, míg elment az utolsó járat is, kénytelenek voltak gyalog megtenni a nem is olyan rettenetesen hosszan tartó, megközelítőleg hét-nyolc kilométeres hazautat.
– Fáj a lábam – jegyezte meg Jucika a holdvilágban úszkáló ösvényen romantikus epekedéssel.
– Már nemsokára ott vagyunk, kincsem – próbálta kedvesét vigasztalni Márton, miközben a leány dereka köré fonta ujjait. – Nézd mily erősen sugárzik ma Hold, utat mutat nekünk.
– Aha – mondta Jucika, és megállt, hogy egy kicsit megdörzsölje szenvedő bokáját.
– Már csak át a településen, és ott is vagyunk.
– Ja – rebbent a szeretett nő ajkáról a válasz, miközben bal cipellőjét levéve megmozgatta lábujjait. A világoszöld körmöcskék táncot lejtettek a sápadt fényben. Márton erőteljes vágyakozással figyelte a bemutatót.
– Ölbekapjalak? Akár a hátamon is hazaviszlek – jelentette ki lovagiasan.
Jucika kissé megkínzott arccal, de szerelmes hálával tekintett kedvesére. Mégis jó választás volt ez a fiatalember, lám, milyen hősies, gondolta, de a fiú szemébe pillantva megrázta a fejét.
– Rendben, akkor folytassuk utunkat – monda Márton, aki még nem volt igazán járatos a női lélek titkos labirintusában, és nem értette meg a jelzést, mégpedig, hogy egy ilyen helyzetben a nem az egy igen.
Jucika a közölt szimbólumrendszer megbízhatatlanságán bosszankodva újra magára öltötte lábbelijét, és sántikálva elindult immár kedvesébe csimpaszkodva az úton.
Alig tettek meg néhány métert, mögöttük az est csendjét vérfagyasztóan felkavaró morgás ütötte fel a fejét. A két szerelmes ijedten fordult hátra. Egy romos ház udvarából fekete árnyék kúszott elő, ketté vált, majd a morgás felerősödött, és hörgéssé alakult át.
– Úristen, zombik! – kiáltott fel az ifjú, és erősen megragadta szíve hölgye kezét.
– Ne szoríts annyira, eltöröd az ujjam!
– Futás! – szökkent ki a legény ajkain a félelem.
A két formátlan, morgó alak habzos csaholásba kezdett, majd beérve a környék egyetlen utcai megvilágítása alá egyértelművé vált a dolog.
– Márton, ez csak két kutya.
– Mi az, hogy csak! Ezek felfalnak bennünket, menekülj! – ordította a fiú, és felvette a nyúlcsizmát.
A két szőrös vadállat ezalatt egyre közeledett. Mire a leány felocsúdott, Márton már három házzal odébb járt. Mit tesz egy ilyen helyzetben a gyönge leányka, aki két ormótlan szörnyeteggel néz szembe? Természetesen mérlegeli a helyzetet. A gyarló lovagra nem számíthat, mérgezett hússal vagy kolbásszal nem tudja lekezelni a veszélyt, mert ilyesfajta dolgot éppen nem tart a retiküljében. A harc sem igazán sikert ígérő opció. Nos, hát, ekkor a védtelen gyermeknek nem marad más hátra, mint elővenni a kiskora óta bevált hazai stratégiát. Jucika elkezdett ékes anyanyelvén olyan éktelenül, hangosan és egetverően káromkodni, hogy attól a két kutya, bár egy szót sem értett az egészből, azon nyomban eltakarodott.
Eme nemes leány és Márton ezek után már nem nyaraltak többet együtt, de ezt talán felesleges megemlíteni.
- Varju Zoltan
