„ahogy egy analfabéta aláír egy dokumentumot,
amit nem ért.” – Ilya Kaminsky: Özvegyember c. verséből
annyira nem értjük önmagunk
hogy egymásra neveket aggatunk
***
ősszel a kék nefelejcsek
összesúgnak
innen tudom hogy
a legtöbb kivágott fa álma
szélben úszó pipacs volt –
s hogy az ifjak jobb szerettek volna
szarvasbikák lenni
hatalmas agancsokkal
***
álmomban láttam egy kutat
öreg már – mondták a trogloditák
sok ezer éves és hogy itt hatalmas
nép élt akiket Seleucia népe megsemmisített
és láttam Pliniust aki ezen elbeszéléseket
hitte is meg nem is
minderről most mit gondoljak
kérdezem ébredés előtt amikor mi
mindannyian újra meg újra
elvetjük a tiltott gyümölcs magvait
***
sem a falu sem a város
nem a tied – mondja gyermekem
sem a víz sem a levegő de semmilyen
energia sem a testem szintén nem
és a föld sem az ég sem a miénk
miért kell fizetni mindenért
ha értük mi dolgozunk meg
ki kívánhatja mindezt
tudd meg apa – ha szelídített állatokként
akarunk élni mindig
meg is érdemeljük hogy
***
ebben a században
akárhonnan nézzük
én tudom egy másik ember
vagyok –
***
te embereket ölsz
én kutyát és macskát simogatok
szeretteimet de az idegeneket
is átölelem miként a fákat
te azokról mit fogsz gondolni mind fölött
kiknek életét parancsra elvetted
és gyermekeid ők
rólad mit
***
mindennel mindenkivel
együttérző tudok lenni
amikor fának hittem magam
bennem ez a fa azt képzelte
hogy én vagyok
aztán egyszerre álmodtunk
a kép ugyanaz
ketrecbe zárt állatok módjára
vinnyogtunk és recsegtünk
visítottunk miközben menekülésre
esélyünk nem volt
már a láncfűrész zajától és a fejsze csattogásától
egy ideje kerülöm karosszékem
az íróasztalom is –
összefognak s ilyenkor
különös dolgokat sugdosnak
***
a szó elszáll
kibeszélem inkább magam
leírni amit gondolok ezután
egy betűt sem merek
fába csak szent titkokat rovok
***
csak a gyermekeinket meg a szüleinket
a nagyszüleinket ne
aztán a szerelmeseket és a költőket
se bántsd
