és a kenyér mindig elfogy,
csak a kés, a kés – az, ugyanaz marad.
kíméletlenül, mint az idő, úgy változik
markolatán az ujjlenyomat hangulat.
a teríték mellett, sokan vagyunk egyedül.
emberül tán. letükrözve, akár a régi szép fényképeken is:
másoktól, egymásnak. ajándék emlékül, tőlem, neked.
egy éhes, meg nem értett, örökbefogadott Isten homlokán.
és immár, ki-ki a maga Bábelének toronymagas tetején.
a szent dac asztalán. üresedő lelkünk romos oltárán.
kenyér. kés. ujjlenyomat.
mint az átlőtt csontú eb, mint ki sem talált, összevissza istenek: dobálja magát a tenger. dühénél csak kínja nagyobb: az örök idővel volt ő viselős,
kilakoltatnák az elnyújtott csendek, csókod nélkül telt éjek, de velem hál, nálam ébred, fészket rakott bennem rég az Érzet. otthonát rejtelmes léte aranyfonállal körbeszőtte, hagyott
Nekiindulunk, körbejárjuk a mohás temetőt, talpunk alatt csigák roppannak, felriadnak halottaink, alufóliával takart fésűk zenélnek szomorkásan a megbomlott nyárban. Rendőrkutyák terelik helyes irányba az elkóborolt
A honlapot készítette:
Promix Universal Kft.
