(töredékünk)
ne félj, előbb az emlékek jönnek – mondta,
és kezemet úgy fogta, szorította, mint még senki soha
érett eper-nevetése
ajkamat majd felégette
évszakonként máshogy lüktet vérem, mondtam erre kissé zavartan.
két dobbanás között csönded rám feszül – mondta ő
és virágsziromként hajolt rám. tükörképe éppen levegőt vesz,
miként szép feje fölött is a fák, a levélerek
csókillatú a szád – nevettem fel.
gyöngyhajú vers lettél, suttogta – a jelenések értünk születnek
szemeinkből fény csurog Isten tenyeredbe,
ahogy tavasszal a bogarak is –
táncra készen.
