Szente B. Levente: Félrevert harangok után

Éjszaka félreverték a harangokat,
s a kisváros csak hajnalhasadtával tudta meg,
nem is nekünk szóltak – szóval riadalom lefújva.
Az emberek a vállukat vonogatták – na, mi van,
néztek össze: fejünk felett vihar közeleg.
Csak eloszlatják a felhőket, ennyi az egész –
nyugtatták később egymást, és volt ki idegeskedett,
mások egy legyintéssel elintézték a dolgot, míg
az egészen mások zsörtölődni kezdtek már megszokásból.
A csöndesebjéből páran másik oldalukra
fordultak. Még sokáig gondolkodtak, járt az agyuk,
hát mi végre ez, vagy kinek a parancsa, egyszerre csak úgy,
mintha, …és ki tudja, még össze is beszélhettek… valamikor –
ugyebár elég gyanús időket élünk, minden,
minden megtörténhet – égen földön jelek lesznek(!)
milyen furcsa az emlékezet, ahogyan a szétdarabolt
tudatalatti megőrzés végett kilöki az egészet, de csitt,
füle van ágynak, falnak, a vész-csengőkre tapadó puha ujjaknak,
a nagyharangnak. Csak fejezze már be, a hideg kiráz.
„Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy,
szenteltessék meg a te neved; jöjjön el a te országod;
legyen meg a te akaratod, amint a mennyben,
úgy a földön is…” – Micsoda idők, micsoda idők! Az igazat
mondták a régiek, de nem hallgattuk őket meg… Jaj, Istenem! –
Fojtott szitkozódás ami behallatszik, épp az ablak alatt
valaki odáig merészkedett, káromkodik, három
gyermeke sír, az asszony felvisít, és mond neki, mond valamit.
Bocsásd meg én vétkeim, – jól mondom-e vajon, nem
is tudom, s talán nem is számít, a szívedben ami van,
aminek helyet adsz, csakis az számít. Az Úr mindent hall és lát!

„Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma;
és bocsásd meg vétkeinket,…” – Valaki a kapuba belerúg,
dühös kutyák ugatják… Az embert felzavarják, előbb
holmi félrevert harangok zajára felébred, de most erre
mit mondjál!? – jó ember ő másképpen, talán
megbocsáttatik neki, nem jó belemerülni ebbe, tény
és elmélet, vita, vita hátán jönne-menne
végeláthatatlanul, … „miképpen mi is megbocsátunk
az ellenünk vétkezőknek; és ne vígy minket kísértésbe,”
Ez rettenetes! Vajon nem-e az történt,
hogy egymást riasztotta az összes nagy harang?
Mégiscsak sajnálatos, milyen kevesen vagyunk
kik e zúgás-kongás földöntúli hangját, ha nem is
beszélik már, de felismerik, elmondják.
S ha nagy vihar jött, az égi rettenet isteni hangján
át, ki más volna, ki hívő vagy hitetlen,
falainkon át, nekünk harang-hangján bekiabál.
„de szabadíts meg a gonosztól! Mert tiéd az ország,
a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen.”

De miért is? – kérdezték másnap
a legnagyobb többségben levők, kik
az egészet süketen és vakon végig is aludták.

További bejegyzések