Szente B. Levente: Eltévedtünk – úgy véled
rétek illata, madarak, tücskök, csigák beszéde jön,
hiába, nem érti senki se
ott csörgedez ereinkben, gyomrunkban pillangók rebegnek,
szóképekkel értekezik mind, aztán integet
azért ha akarod, téphetsz, karmolhatsz, ölelhetsz,
lehetőség szerint napfény lehetsz, éjszaka akármi más
liánként kúszok fel antik szobrokéhoz hasonlatos bokáidon,
fel, combjaidon márványutánzat leszek, csípődre csókot lehelek
lélegzünk fel és alá, miként őserdő a maga teljében,
a világ teremtése lehetett ilyen egykor – mondod
hisz ott voltunk, előbb nagy vizekben, őstengerekben, éles sziklák között,
a mohától a fűig, idáig mégis hogyan jutottunk el, kérdezed
fűben bujkált, fára mászott, égig érő tornyok tetején lépdelt
minden énem – tebenned, mint ősi képzet
eltévedtünk – úgy véled,
minden csillagban követ sejtett az összes érzékszerved
láthattad már azt is, amivel agyonverte testvér a testvért,
ettől fogva, Isten se szólalt meg előttünk többé
feltérképezted az egész eget, testem is,
és vad, és bizonytalanságot hozó álmaidban mi mindent elképzeltél
emlékek nélkülivé, robbanásig hevítettél, a szorzó ismeretlen,
angyalok nyelvén szájamba suttogtad, gyönyörből tudnod nem kéne, mennyi az elég
tanulhattunk volna a kristályoktól – így utólag, azoktól hát,
akik benne laknak, akik magukba szívtak minden titkos energiát
nézd kedvesem
érezz – tele tüdővel, tele szívvel
mielőtt eget hasítanak, felbomlanak a szavak, az ígéretek,
testek, hegek, valami mások leszünk végül
magasságokba nyúló templomok,
mélybe hulló, ragyogásba fúló csillagok
egy gondolat leszünk, mint hajnalban, ébredéskor,
zoknival kezedben, mindenre van gyógyír
ott van például csókillatú ajkaidon a mosoly is
vagy lábunk nyomában a fölösleg
