Nézd hová jutottunk, szavaim füstté váltak
már nem tudsz beléjük kötni, közéjük vágni
Nézd hová jutottunk, a vágy, s a harag tovább álltak
Tompán, mint ereimben a vér, lassan szikkadni
Nem tudtam tovább várni, ingaként bólogatok
elketyegtem az utolsó percem, szép csendben
csak a kötél rostjai recsegnek, míg magam vagyok
gondolataimban még itt maradok helyben
Talán akadt volna pár pillanat régebben
amikor, ha a hallgatás helyett üvöltök
s ha nem teszek úgy, mintha minden így lenne rendben
mikor nem belenyugvást nyelek, hanem ütök
Ütök, ütök az asztalra, ütök a mára
ütök a holnapra s a bizonytalanságra
mennyi türelem és remény a semmiért
elpazarolt energia egy idilli képért
A tekinteted, oly súly volt, rám emelni sem bírtad
csak néhány szó, nekem minden, sosem hagyta el ajkad
meglehet, hogy e bizsergést másnak tartogattad
vigasz dalként, már a kötél rostjai ropognak
Nézd hová jutottunk…