Mennyi lázas és mámoros nyári este,
mennyi kőbe vésett és szent fogadalom.
Megannyi lángoló s megtört szív esete
s nyúzott gallyként tova úszó fiatalságom.
Voltam már itt rengetegszer, fagyva s forrva.
Mederbe hajított szavaim, tán valahol már,
szigetként törnek ki s rajta varjak ülnek sorra,
szemezgetik, múltam darabjait, miért volt kár.
Amivel jóllaknak s kedvükre van vissza nem tér,
eltűnik örökre, mint halott testből az ütem.
De kipiszkált, nekik értéktelen, mit sem ér,
tovább sodródva, ismét megbizsereg bennem
Kellemesen, keser-édesen s erőteljesen,
vissza csordogáló hordalék, mint tanulság
de nem voltam, vagyok s leszek reménytelen.
Várom nyughatatlan, míg eljő a bizonyosság.
