Ez volt az ominózus bekezdés:
„A lány körülnézett a pipacsokkal borított mezőn, és úgy gondolta, hogy legkésőbb a téli hónapok során megbánná, ha most nem heveredne le közéjük. Nem volt szomorú, de különösebben boldog sem. Félrehajtotta a derékig érő fűszálakat, és lefeküdt. Talán kissé álmos lehetett, esetleg pár pillanatra el is szundított, mert miközben a kék eget bámulta, a kelet felé igyekvő habos felhők feltűnő gyorsasággal változtatták alakjukat.„
Amikor nyomtatásban megpillantottam, már tudtam, hogy milyen iszonyú hibát követtem el. Valamiről (ez esetben az ég színéről) kijelentő módban állítottam valamit. Mintha legalábbis az igazság letéteményese volnék. Mintha nem is létezhetne más álláspont a kérdés kapcsán, mint a sajátom.
Az olvasóim felhördülésére nem kellett sokáig várni. Egy fizikus emlékeztetett, hogy az égnek nincs színe, csak a levegőben lebegő kolloidok kiszűrik a napfény fehér színéből a vörös komponenst, és azért tetszik kéknek. Hasonlóan a kékszeműekhez, akiknek szintén nincs kék festék a szivárványhártyáján, csak hiányzik a barna, a csarnokvízben pedig ott lebegnek ezek a fránya kolloidok. Tapasztalatból tudtam, hogy miről beszél. (Tényleg: más is szokta látni, mikor fény felé fordulva hunyorog, vagy csak nekem vannak ekkora kolloidjaim?)
A szubjektív idealisták szerint a megállapítás túl objektív és sérti az idealizmusukat (persze jó értelemben). Mert mi az, hogy kék? Ugyanaz nekem, mint nekik? Valaki még odabiggyesztette, hogy „Mi az, hogy ég?” (matematikus lehetett).
Egy egyházi személy (vagy buzgó laikus) felhívta a figyelmemet arra a filológiai tényre, hogy a Bibliában nem szerepel a „kék”-szó. Mivel nem valószínű, hogy az elmúlt kétezer évben jelent meg ez a szín vagy annak detektálási képessége (ennek kifejtése során ügyesen elkerülte az „evolúció” kifejezést), tehát valószínű, hogy ez a szín az Ördögtől való. De ne menjünk ilyen messzire! Állapodjunk meg abban, hogy ami nincs benne a Szentírásban, az nem is lényeges.
A „reakciósok” ébredését követően az „ébredők” reakciói is befutottak. Ezek szerint az ég színe nem mondható kéknek, amennyiben a búzavirágot kéknek nevezzük. Meg hogy láttam-e már naplementét, ami vörös (és nem pedig „piros”, mert az a majom segge). És hogy mi van a vakokkal és gyengénlátókkal? Ők, ha olvassák a soraimat, akkor milyen érzést kelthet bennük, hogy nem értik, amit írok? Ilyen erővel egy kéz- és lábnélküli embernek is magyarázhatnám a hógolyózás örömeit.
Pár bölcsész szerint (akiknek pedig a logika az erőssége), ha az ég kék lenne, nem kellene kékítőt oldani a vizében.
Egy űrhajós is megtisztelt. Azt posztolta a könyvemet reklámozó honlapra, hogy a „Kék Bolygó” kifejezést ők találták ki, de ez nem az égre, hanem a tengerekre vonatkozik, és nem lentről, hanem fentről nézve. Erre a fizikus persze reagált, hogy a víz sem kék, csak a kolloidok miatt tűnik annak. Amire pedig az űrhajós azt válaszolta, hogy őt többek között műszaki tárgyakból és fizikából is kiképezték, valamint folyamatosan fejlesztették az erőnléti állapotát, tehát bármikor fél kézzel lenyom egy köcsög kis elméleti fizikust.
Először hazugsággal próbálkoztam, miszerint a nyomdában rontották el: az eredetiben idézőjelek között szerepelt a kék, ami pont azt jelenti, hogy nem kék. Erre többen (jogosan) visszaírtak, hogy milyen alapon jelentem ki az égről, hogy nem kék. Voltak provokátorok, akik azt szerették volna megtudni (persze ártatlan kíváncsiságnak álcázva a dolgot), hogy a fű színéről miért nem írtam, azt hogyan kell elképzelniük? A megengedőbbek mellém álltak, mondván, hogy a hülye is tudja, hogy az ég kék, de akkor miért tűzdelem tele a regényemet közhelyekkel, vagy később, amikor a lány futni kezd, mert elered az eső, tegyem hozzá, hogy a „nedves eső”.
A második felvetésem az volt, hogy akkor nem írok soha többé semmit. Vártam a tömeges tiltakozást, de erre pont nem érkezett egy válasz sem. A barátaim nyugtatgattak, hogy minden csoda három napig tart, hagyjam a fenébe, úgy is elfelejtik az emberek. Aki meg nem, mert minden nap ugyanazt kommenteli („Nem kék!”), az pedig magát minősíti, ami a felhasználónevéből is látszik („Spiritiszta”), és előbb-utóbb agyvérzést fog kapni a rengeteg negatív indulattól.
A kiadó mellém állt. Nem engem izélgetett, hanem a felelős szerkesztőt. A lektorálási folyamatba (a kedvemért ill. a példám okán) bevezettek egy extra lépést, amikor a szerkesztő semmi mást nem néz, csak az ilyen pökhendi kijelentésekre vadászik. Ha ezektől mentesítették a szöveget, akkor jöhet a második kör (amikor kiteszik a vesszőket). Írhatok kedvemre, nem kell százszor újraolvasnom (szövegvakság), és az írói szabadságom „csorbítása” is csak azzal jár, hogy végre a tartalomra és a formára összpontosíthatok. A biztonság akolmelege vesz körül. (Vagy „akolpárája”, ha úgy tetszik, mert a meleg elég relatív fogalom még Kelvinben is.)
