„Himnusz a terroristához”
Emlékszem, hogy megírtam
És egyáltalán nem lett rossz.
Mély témába nyúltam bátran.
A szövegét már nem tudom.
Ahogy verslábon jártam,
Közben elveszett az úton.
Hát, nálam ez példátlan.
Erről szólt a költeményem:
Ó, te híres robbantó!
Várod, hogy azt mondják: éljen?
A nagy füst sem állandó!
Ironikusan dicsértem,
Mert akárhogy képzeleg,
Ne gondolja, hogy vétlen.
Nincsenek varázsszerek.
Rímes gúnnyal ütöttem meg.
Erősen, hogy érezze.
Oké, nincs hatása ennek,
Egy vers nem szökik messze.
Mára eltűntek a sorok,
Vagyis a négy-öt versszak.
Hol a vers? Bosszant a dolog:
Nyomokban maradt hézag.
Szóval, van róla emlékem.
Kilenc éve alkottam,
Mondhatni, már elég régen.
Felejthetném nyugodtan.
És mégsem. Most is megrendít,
Hogy védtelen a tömeg,
Veszélyben autó, ház, híd:
Felrobbantják, belelőnek.
Ha az ember tehetetlen,
Kell egy végső menedék.
Bosszúra hívni nem mertem,
Életről döntsön az ég.
Ha újraírnám a verset,
Istenhez imádkoznék
És kérnék csak egy keveset,
Ha Édenből maradt még.
