232.685 leütés, hat év és életfogytiglan. Ez lett az eredmény és következmény, miután lázrózsás állapotban sikerült sorba rendeznem a leütötteket. Ekkor még nem érzékeltem, hogy ennek mekkora súlya van, csak akkor kezdett derengeni, amikor újra végigjártam az egymás után rakosgatott pontokat. Eltörött a mécses, mert minden lépés megtétele közben szembesültem önmagammal. Az összes „áldozat” árulkodott személyemről, belsőmről, tükröt tartottak nekem, s amikor belenéztem, találkoztam Kankalinnal. Megdöbbentő volt ez a szembesülés, mert nem szürke, csenevész alak tükörképe köszönt vissza, hanem egy sokszínű nő bontakozott ki a körvonalak alapján. Először csak magamban sírtam. Hol párás lett a szemem, hol pityeregtem, vagy annyira elkapott a zokogás, hogy nem láttam a záporesőtől, meg kellett állnom. Senkinek nem mertem bevallani, hogy ennyire érzékenyen érint, mert ne bőgőzzön, aki ilyen tettre adja fejét immár másodszor, bár valószínűleg nem okozott volna különösebb meglepetést, hiszen akik figyeltek rám, tisztában vannak velem, soha nem árultam zsákbamacskát. Lehet azon csodálkozni, hogy egy életfogytiglanra szóló ítélet ekkora érzelmi viharokat vált ki?
Előre megfontolt szándékkal követtem el a cselekményt. Már legalább két éve tervezgettem, de kivártam a megfelelő pillanatot, hogy magabiztosságra tegyek szert, jókor legyek jó helyen, és az időhúzással annyi erőt gyűjtsek, amennyi elegendő a terv megvalósításához, nehogy hibázzak, mert a félmegoldásokat nem kedvelem, mindenben maximalista vagyok. Így lettem ennek a „híres” maximalizmusnak alanya. Nem szenvedő alany, mivel nagy lelkesedéssel merültem bele a megfeszített figyelmet igénylő munkába. Ezerszer is átgondoltam, megfelelően cselekszem-e, közben különböző korokba tévedtem, tanok, szellemiségek villantak fel, végül olyan alaposra sikerült a belemerülés, hogy visszajutottam a bölcsőmig, amikor ringattak (vagy nem). Izgalmas utazások és különleges találkozások elevenedtek meg előttem, minden újabb lépés megtételénél tolakodtak az emlékek, megálljt parancsoltak, és csak akkor engedtek a szorításon, amikor a puzzle minden darabja helyére került. Menet közben csaknem meggondoltam magam, de összeszedtem minden bátorságomat, és nem futamodtam meg.
Azóta már hárman is megríkattak, pedig még hátravan néhány simítás. Halvány sejtelmem sem volt, hogy ennyi könny fér belém, mint amennyit kiontottam az utóbbi néhány hónapban.
Hogy kik ríkattak meg, azt most nem árulom el, kis ideig hétpecsétes, de nemsokára fény derül a nagy titokra és arra is, hogy érdemes-e folytatnom. Erről majd a kedves olvasók döntenek. Amíg erre sor kerül, megosztom itt a 232.685 leütés kiváltóját, a hamarosan nyomtatásban megjelenő kötetem címadó versét.
Valami történt…
Átsejlő szürke köd mögött
élet talált rám sok kacat között;
Tiéd e szivárvány-világ,
virágot hintenek az őszi fák –
a lombjukat felismerem,
buja ágakon bizalom terem.
Nincsen korlát, csak szabad út,
és fénypompás a biztos alagút,
nekem mutatják a teret
aranyba játszó kandeláberek.
Mohos barlang a menedék,
hol színesbe fordulnak feketék,
s tajtékzó Vihar-tengeren
a szél csendjében nyugalmam lelem –
nincs lárma, árnyak, nincs zsivaj,
egy hang fülembe súgja, „semmi baj”,
s törvénybe írt a nevetés,
majd egy passzust még gyorsan belevés:
„az élet gyönyörű” – s mint a
sors pecsétje, úgy virít a tinta.
Szavakkal vétek mondani.
Valami történt…
VALAMI.
