Panaszkodik. Felháborító, hogy már reggel nem kaptam friss kenyeret, csak tegnapi volt! Nem elég, hogy drága, még száraz is! Pedig előre éreztem az illatát, összefutott a nyál a számban. Nem tudok meglenni friss, ropogós kenyér nélkül, elvonási tüneteim lesznek, de nem megyek el másik üzletbe, túl messze van, és igyekeznem kell haza, mert bográcsozunk, nemsokára jönnek a vendégek, s már robog is tovább. Hát, barátom, gondolom magamban, akkor kenyér nélkül tömöd majd a bendődbe a három tányér csülkös bablevest, vagy kénytelen leszel legyűrni hozzá a tegnapit. Keserű szájízzel kívánok kellemes időtöltést, miközben a rengeteg éhező jár a fejemben, hogy milyen hálásak lennének egy szelet tegnapi szikkadt kenyérért.
Persze ezzel nincs vége, úgy látszik, ma ilyen napom van, nyereséges panaszirodát nyithatnék.
Lóhalálában viharzik felém, két nagy szatyrot cipel, telepakolva mindenféle holmival. Hová sietsz ennyire?, kérdem, de csak rövid időre áll meg mellettem, miközben lihegve válaszol.
Panaszkodik. Áttették a délutáni sorozatomat reggelre. Ekkora szemétséget! Nem hagyhatok ki egyetlen epizódot sem, és főznöm is kellene, mert az uram rácsap az asztalra, ha délben nem teszek elé friss ebédet. Most következik a legizgalmasabb rész, lehet, hogy megölik Juant, mi lesz akkor Cintivel, végre áldását adta rájuk az egyfolytában áskálódó anyósa, már elkezdték a lagzit is szervezni. Én csak nézek bambán, mint akinek halvány gőze nincs arról, amit egy szuszra elhadart, ettől aztán megvilágosodik. Te nem nézed a Cintiacitellinát? Ja, téged nem érdekelnek a sorozatok, inkább olvasol és írsz. Legalább levont valami tanulságot, summázom, aztán hamar rájövök, hogy csak szimplán hülyének néz, amiért ennyire tudatlan vagyok, ráadásul eszem ágában sincs belefolyni Cintiacitellina és Juanmortalez (vagy kicsoda) szappanosan csuszamlós, követhetetlenül káoszos, irreálisan ragacsos szerelmi szövevényébe. Már el is tűnik, felszáll az első buszra, utazik a hétköznapi gyönyör felé. Lépegetek tovább, és egyre csak azon tűnődöm, milyen furcsák az emberek. Vagy inkább én vagyok furcsa?
Piac, árusok, ismeretlenek és ismerősök. Egy fejkendős néni, már igencsak nyolcvan felé ballag, most kicsit biceg, húzza egyik lábát, így kínálgatja házi termesztésű gyümölcseit. Hogy vagy, he?, kérdi tőlem, de meg se várja válaszomat, rázendít, vég nélkül mondja a magáét, levegőt is alig vesz.
Panaszkodik. Nekem szaggat a lábam, eszi a fene, mint a rosseb, alig tudtam leszedni a barackot meg a szilvát, nehezen bírok felmenni a létrára. Már doktoroknál is jártam, de csak csóválja a fejét mind, legyintenek rá, nem csinálnak semmit, azt mondják, hogy bár mindenkinek ennyi baja lenne idős korában, mint nekem, de nem hagytam ám annyiban, volt hozzájuk néhány szavam. Erre elküldtek mindenféle vizsgálatokra, és elkezdi sorolni az orvosokat, a kezeléseket, fájdalomcsillapítókat, hókuszpókuszokat, és hogy a gyümölcsöt le kell szedni, mert ott rohad meg a fán, és nem érti, mi lelte, mert soha nem volt semmi baja, eddig makkegészségesen teltek az évei, idén kezdődött a nyavalyatörés, és ez már elviselhetetlen, mert nem viszik rendesen a lábai, néha kénytelen pihenni.
Tisztelem az időseket, ezért magamban tartom, hogy valószínűleg igaza van az orvosoknak.
Te hogy vagy, he?, kérdi újra, s rábök a kezemben szorongatott könyökmankóra, miközben egyik lábamról a másikra próbálom helyezni súlyomat. Én jól vagyok, Mariska néni, semmi bajom, felelem, és szinte nevethetnékem támad, amikor meglátom elképedt arcát, el is viccelem. Csak egy kicsit húzódoznak az izmaim, és ez a szerkezet illik a gúnyámhoz is. Egyetértően bólogat, aztán magamra hagy, várja egy vevő; én összeszorított fogakkal próbálom a jobb lábamat beemelni az autóba, csak egy mozdulatnyi nyilallás, néhány másodpercig csillagokat látok, de amint befordulok a vezetőülésre, csillapodik, és egyébként is, majd teljesen elmúlik.
Kifelé ugyanez a tortúra, hozzá még néhány lépcsőnyi kihívás, mintha a Mount Everest meghódítására készülnék, de nem ijedek meg tőle, biztonságban vagyok, a könyökmankó kiváló hegymászó felszerelés. Szerencsésen beérek a lakásba, irány a költészet, elemzésekbe merülök, az felér fél gyógyulással.
Egyszer csak háborús övezetben találom magam. Fiatal férfi, verseket ír. De micsoda verseket! Szonetteket, kötötteket, egyedieket, őszinte, hiteles, beszédes képekkel. Látom, átérzem, amit láttatni akar, máris az események közvetlen szemlélője vagyok.
Tehetséges, szerény, a fejlődés útját járja. Nem mondja, hogy költő akar lenni, és én nem mondom el neki, hogy a szememben már az. Úgy ír, hogy többször bele kell kezdenem, mire képes leszek végigolvasni, mert akárhányszor hozzáfogok, zokogásba fullad, ezt képtelenség könnyek nélkül, annyira megrázó. Fiatal kora ellenére megfontolt, céltudatos, bölcs. Kulacsból kortyolgatja a hátralévő időt, s bár nem tudja, hány korty maradt benne, mégsem érzi keserűnek, mohón issza, felhasznál minden percet, ami rendelkezésére áll, s közben faragja az egyre jobb verslábakat.
Nem panaszkodik. Bízik. Üzen, gondolkodtat, tanít, nevel, és hálás minden kortyért, ami még jut, mielőtt felzabálná a szörnyeteg, az értelmetlen, falánk háború. Tehetetlenség munkálkodik bennem. Hová tart a világ?
