Szeptember vége volt, nem olyan szép, mint most. Szürkeség csúfította el a környéket, s mintha haldokolt volna a természet, lassan rátelepedett az elmúlás ködös fátyla, még utolsó jajait is hallani véltem, s ez a temetői hangulat eluralta érzékeimet, begubóztam, legtöbbször az ablakon se volt kedvem kinézni, sőt, semmihez nem volt kedvem. Évek óta gyakran tért vissza ez a felemás állapot, belül maradtam, és ebben a nagy semmiben keresgéltem önmagam. Olykor azt hittem, megtaláltam, de rá kellett jönnöm, hogy egyikhez sem hasonlítok. Persze nem azonnal. Hónapok teltek el ebben a hullámzó kedélyállapotban, mire feleszméltem, hogy valószínűleg nem jó helyen vagyok, ám inkább továbbra is megbújtam a rengetegben, hagytam, hogy hangomat elnyomja a kinti ricsaj, beleolvadtam a tömegbe. Akkoriban nem érdekelt különösen, beletörődtem, hogy nekem így jó, számomra ez a tökéletes, nem volt hasonlítási alapom. Aztán csak-csak előbukkantam néha, s amikor szétnéztem, elkezdett vonzani, amit magam körül láttam. Szerettem volna még kicsit élni, megismerni a környező világot, közelebb kerülni az emberekhez. Szerettem volna, de nem igazán akartam. „Szeretném” és „akarom”. Hatalmas különbség, szakadék tátong a kettő között, melyet át kellene ugorni, de ahhoz bátorságra lenne szükség. Nem voltam elég bátor, kényelmesebbnek tűnt a búvóhelyemen maradni, onnan szemlélődni, egyszerű megoldásokkal beérni. Nem mértem fel, hogy ez nem élet, hanem inkább valamiféle tetszhalott állapot, „nyomokban” minimális hozzáadott extrával, hogy mégse legyen annyira unalmas.
Álmomban sem fordult meg a fejemben, hogy egy kiadós eső mutat majd nekem utat, és úgy visz magával a sárdagasztó időben pocsolyákon át, hogy egyáltalán nem állt szándékában. Egyszerűen csak megtörtént, belesodródtunk. Pontosan ma öt éve, szeptember 28-án, még az óra és a perc is emlékezetes.
Mindig tartottam az esőtől, barátságtalannak gondoltam, mogorvának, öntörvényűnek, hogy akkor esik, amikor neki tetszik, és bősz viharok kísérik, amerre jár. Inkább elkerültem, vagy csak messziről figyeltem, és az igazat megvallva, eszem ágában sem volt közelebbről megismerkedni vele. Kielégítette kíváncsiságomat, amit addig sejtettem róla, tisztes távolságban maradtam, de azon az estén jött egy angyali sugallat, vagy megszállt a kisördög, hogy szólítsam meg. Semmi különös, csupán egyszerű megjegyzés volt, és nem vártam választ, hiszen az esők úgysem állnak szóba magamfajta halandóval, csak megjelennek, aztán ahogy jöttek, el is tűnnek, ám láss csudát!, beszédbe elegyedett velem. Utólag furcsának találtam, hogy ez egyáltalán nem lepett meg, olyan természetesnek hatott, mintha ezer éve ismernénk egymást, és csak folytatnánk egy valamikor abbamaradt élvezetes kommunikációt. Az első pillanattól éreztem, hogy valami megváltozik bennem, másképp kezdek működni, és ennek az őszi esőnek nem a hűvössége árad szét sejtjeimben, hanem kellemes bizsergést generál szívem táján, amit eleinte nem próbáltam szavakba önteni, egyszerűen csak jó volt vele lenni, érezni simogatását, figyelmét, hogy minden érdekli, ami velem kapcsolatos, fontos vagyok számára. Én is felfedezéseket tettem, rácsodálkoztam humorára, megtapasztaltam egészséges szigorát, igazságérzetét, megismertem érzékenységét. Egymásra hangolódtunk. Részemmé vált, és jó volt újra létezni. Már néhány nap alatt kicserélődtem, tisztára mosta testem-lelkem, és minél több időt töltöttünk együtt, annál inkább nyilvánvalóvá vált, hogy fogva tartott gondolataim kiszabadítója, és kulcsszerepe lesz további életemben. Ugyanakkor meg is rémültem ettől a hirtelen jött erős kötődéstől, a bennem zajló gyökeres változásoktól, és megszólalt a belső vészcsengőm, elkezdtem a hibáit kutatni, nem hittem benne eléggé. Emberi gyarlóság, hogy a „minden” kevés, annál is több kell. Inkább elmenekültem, hátat fordítottam. Csaknem belepusztultam, hónapokig nem találtam a helyem, kóvályogtam, majd más utakat kerestem, ám akármerre tévedtem, az én Esőm egyfolytában esett, egy pillanatra sem szűnt meg jelenléte, benne éreztem a hajnali mézes zöld teám ízében, nappalaim zsúfolt rendjében, illatos esti fürdővizemben, álmatlan éjszakáimban, hol szemerkélt, hol zuhogott, de jelen volt, nem hagyott magamra egy pillanatra sem.
Most is esik. Velem van szavakkal és szavak nélkül, vigyáz rám, pedig nagyon fáradt. Ma ünneplőbe öltözöm, én is esővé válok. Meg kell tisztítanom, mert nekem az életet jelenti.
AQUA VITAE
Uram,
te küldted őt hozzám?
Cseppekben érkezett,
olyankor magasra emeltem arcom,
hogy jobban érezzem.
Volt tavaszi zápor,
mit lenge szellő terelt felém,
és tudtam, mit ér
(aranyat)
minden érintése.
Amikor nyári zivatarrá vált,
pusztító széllökéssel közeledett,
vihart kavart,
feldúlta lelkem csöndes erdejét.
Aztán bús őszi tenger lett,
sárdagasztó,
sötét –
akkor került hozzám legközelebb.
Később téli ónosra váltott,
hogy
ezüstjéggé dermessze szívem,
mégis
melegsége árasztott el,
nem fagyott tőle ajkamra a mosoly.
Táncoltunk
szédületes valcert,
rét virágai hajlongtak lépteink alatt,
máskor tüzes tangót lejtettünk
elképzelt bérceken,
mára ebből semmi nem maradt.
Már jöhet tornádóval is –
megzabolázom;
duzzaszthat vadvizeket,
áradása bennem szelíd óceán lesz,
minden alakjában az élet vize.
Szárazság gyötör.
Ajkam szélén bágyadt mosoly,
aszály sújtja lelkemet.
Uram,
mondd,
eső nélkül
élni
hogy lehet?
Aqua vitae – Kováts Péter Skorpió videója
