– Apa, már nem fáj annyira – zokogott Tamara. – Nem azért sírok, hanem Gulyás Michelle befutója miatt. Szenzációs ez a lány, megérdemli az aranyérmet! – mást nem mondott, de már ez is óriási előrelépésnek számított. Az egész olimpiát végignézte, bár legtöbbször félrevonult, magába zárkózott. Apja nem zavarta meg belső csendjét, persze aggódott, mert nem tudta, mi jár a fejében, de tisztában volt azzal, hogy a lelki felépülés folyamata hosszadalmas lesz, nem lehet előre meghatározni és siettetni sem. Marcell mindent megtett, ami egy apától telhet, miközben ő maga is romokban hevert. Munkájába temetkezett, szerencsére otthonról dolgozhatott, hogy Tami közelében lehessen.
Kísértette az a végzetes nap, vádolta magát, hogy aznap nem ment velük, neki kellett volna vezetni, talán időben elkapja a kormányt, és akkor nem lesz frontális ütközés, nem történik meg a tragédia, melyben egy felelőtlen ámokfutó miatt fiatal felesége szörnyethalt. Lányuk is csak azért menekült meg, mert beszorult két ülés közé, „megúszta” koponyasérüléssel és csonttörésekkel, ám bal alkarja annyira roncsolódott, hogy nem lehetett megmenteni, könyékig amputálni kellett.
Épp úszóedzésre tartottak. Tamara imádta a medencét. Ígéretes tehetség, állapították meg edzői, és a tizenhárom éves lány a biztatások hatására szárnyalt, egyre szorgalmasabb volt, szinte a víz úrnőjének képzelte magát. Országos bajnokságra készült, dobogós helyre. Ennek az elérhető álomnak véget vetett a tragikus baleset. Több hónapot töltött kórházban, rehabilitációs intézetben, újra járni tanult, s bár a csonttörés és a műtéti heg begyógyult, a traumát nem heverte ki, lelkén állandóan vérző, nyílt seb tátongott, gyötrődött édesanyja hiánya miatt, és képtelen volt elfogadni csonkolt karját.
Rendszeresen foglalkozott vele pszichológus, a terápiákon oldódott szorongása, látszólag nyugodt volt, ám otthon félrevonult, rengeteget sírt, nem akart senkivel beszélni, a legkisebb társaság is zavarta, s amikor csak tehette, elkerülte még a családi összejöveteleket is. Nem járt iskolába sem, fizikai és pszichikai állapotára való tekintettel hivatalosan engedélyezték, hogy felépüléséig magántanulóként folytassa tanulmányait. Egyedül apját tűrte meg maga mellett, elzárkózott mindenkitől és mindentől, ami régi életére és nagy álmára, az úszásra emlékeztette.
A baleset óta két év telt el. Azon kívül, hogy szorgalmasan tanult, jól vizsgázott, alig osztott meg magáról valamit, sokat olvasott, zenét hallgatott, és ha mégis leült az asztalhoz a rokonok közé, csak semleges témákhoz szólt hozzá, akkor is halk visszafogottsággal. Biztonságot nyújtó rutin szerint éldegélt saját világában, nem igényelte a nyüzsgést, csendesen, megszokott rendben teltek napjai.
Éppen ezért Marcell felkapta fejét, amikor Tamara szobájából nem halk zene szűrődött ki, hanem az olimpiai közvetítések zaja, és ez így is folytatódott. Egyszer-egyszer szóba került köztük, de nem forszírozta, nem kezdeményezett beszélgetést a sportról, nehogy Tami újra begubózzon. Mindig megvárta, hogy ő tegyen említést a versenyekről, ám a vízzel kapcsolatosak kimaradtak. Marcell szerint szándékosan kerülte a témát, túl fájdalmas lett volna beszélni róla. Nagyon megörült, amikor kimerészkedett a nappaliba, és az utolsó néhány nap versenyeit már együtt nézték. Olyankor pisszenni se mert, nehogy Tamara visszahúzódjon csigaházába, inkább bölcsen hallgatott, továbbra is meghagyta neki a kezdeményezést.
A záróünnepséget is együtt kísérték figyelemmel, Marcell jóleső érzéssel tapasztalta, hogy Tamiba kezd visszatérni az élet, mosolyra húzódik a szája, arca kipirul, és fészkelődik, szinte benne volt a levegőben, hogy készül valamire.
– Apa, még kérek egy kis időt, aztán menjünk el az uszodába, keressük meg Pali bácsit – bökte ki váratlanul, némi bizonytalansággal, amikor az utolsó éremátadás is megtörtént. – Az elmúlt időszakban sokat foglalkoztam a paralimpikonok életével, arra gondoltam, hogy folytatnám az úszást. Lehet, hogy nem lesznek kimagasló eredményeim, de imádom a medencét, a víz érintését, és ha Sors Tamásnak sikerült, akkor én miért ne próbálnám meg? Neki is hiányzik egyik alkarja, mégis úszó világbajnok, kétszeres paralimpiai bajnok. Nem adta fel, elszánt volt és kitartó. Ő a példaképem.
Marcell meghatódott ezen a váratlan bejelentésen és lánya érett viselkedésén. Tetszett ez a hirtelen jött elhatározás, nagy kő esett le szívéről, hogy talán végre jó irányt vesznek Tamara dolgai, és helyrebillen lelki egyensúlya. A sport csodákra képes, kívül-belül edz, csak be kell engedni, természetesen mindenben támogatja, csak lásson végre egy kis örömöt a szemében.
– Rendben, kislányom, szólj majd, amikor úgy érzed, készen állsz rá – válaszolt nem titkolt örömmel, közben igyekezett elrejteni gyülekező könnyeit, magához ölelte lányát. Istenem, milyen hosszú út vezetett eddig!
– Még megvárom a paralimpiát. Örülnék, ha néznéd velem a közvetítéseket, amikor időd engedi, és kezdett belemelegedni, egyre lelkesebben mesélte, amit megtudott. – Augusztus 28-án lesz a megnyitó, szeptember 8-án pedig a zárás, és a magyar sportolók nagy esélyekkel indulnak a 4400 versenyző között. A Magyar Paralimpiai Bizottság honlapjáról tájékozódtam, tele van érdekességekkel. Biztos gyönyörű lesz a megnyitó és különleges is, a stadionon kívül rendezik. Láttam róla egy látványtervet. Híres utcákon vonulnak majd végig, és apa, képzeld, 22 sportágban 549 versenyszám lesz. 39 magyar sportoló utazik Párizsba, 13 sportágban versenyeznek, hét úszónak is szurkolhatunk. Tegnap letették az olimpiai esküt, néztem a közvetítést. Alig várom, hogy elkezdődjön! És apa – jegyezte meg kissé lehalkulva, olyan mellékesen, mintha nem lenne fontos bejelentés –, azon is gondolkodtam, hogy nemsokára visszatérek az iskolába. Anya is így akarná. Most gyere velem a laptophoz, megmutatom a versenyzőket!
A magyar paralimpiai csapat:
hparalimpia.hu/parizsi-magyar-paralimpiai-csapat
