Ki nem állhatom a vásárlást, de néha muszáj, hát nekiindultam, hogy feltöltsem hiányos készletemet. Az őszinteség kedvéért bevallom, ez amolyan pótcselekvés is volt, mert épp nem ment az írás, úgy elkerült az ihlet, hogy biztos voltam benne, tájamra se jön mostanában. Az utóbbi időben nem vagyunk baráti viszonyban, a Múzsa sem ért rá velem foglalkozni, magamra maradtam. Kora estig feszengtem, nem találtam a helyem, aztán nyakamba vettem a várost, úgyis fogytán volt a zöld teám, ami számomra olyan, mint a Duracell. Mivel hátam közepére se kívántam az üzletben mászkálást, sebbel-lobbal bedobáltam a bevásárlókosárba, amire szükségem volt, majd irány a pénztár, és huss, már el is hagytam a helyszínt. Ennyi is megterhelte az idegrendszeremet, ráadásul a kimozdulással nem mentem semmire, ugyanúgy nyomasztott az elodázott írás, hiszen pontosan tudtam, hogy nem halogathatom a végtelenségig. Ez foglalkoztatott séta közben, egyszer csak rimánkodó hangra lettem figyelmes.
– Segíts rajtam, kérleeek!
Körülnéztem, egy teremtett lelket se láttam a közelben. Biztos hallucinálok, gondoltam, ám ismét érzékeltem, egyre tisztábban. – Nem hallasz? Valaki megszabadíthatna már a terheimtől, te alkalmasnak tűnsz – meresztgettem a szemem, de senki nem tartozott a hanghoz. – Vegyél már észre! – könyörgött.
– Hol vagy? – forgolódtam tanácstalanul.
– Itt vagyok a járda szélén. Sokan elmentek mellettem, közülük néhányan félrelökdöstek. Áúúú, te is mindjárt rám lépsz!
Akkor lefelé tekintettem, fura valami mozgolódott előttem. Akkora volt, mint egy kéttenyérnyi, jól megtermett kavics. Mocorgott, izgett-mozgott, fészkelődött, alakot váltott. Biztos voltam benne, hogy a képzeletem játszik velem, meg is rémültem, hogy elment az eszem, de igyekeztem higgadtan visszakérdezni.
– Hát te ki vagy?
– Én az vagyok, akit állandóan keresnek, mégsem vesznek észre akkor sem, ha kiszúrom a szemüket. Te is így tettél. Amikor erre jártál, gyakran megszólítottalak, de rám se hederítettél. A Téma vagyok. Kérlek, most ne menj tovább, állj meg mellettem!
Kikerekedett a szemem, elképedésemben mozdulatlanná dermedtem, alig tudtam folytatni a diskurzust.
– Te lennél a Téma? Csenevész vagy és szürke, nincs rajtad semmi érdekes. Mihez kezdenék veled?
– Nana! A külső semmit nem jelent. Neked magyarázzam? Nem is értem, miért kételkedsz. Hajolj le értem, vegyél fel, nézz meg jobban!
Először óvatosan megtapicskoltam ujjaimmal, nem veszélyes-e. Ki tudja? Akármi is, mindenképpen meglehetősen abszurd volt a kinézete, ráadásul beszélt. Némi fenntartással kezembe vettem, leültem a közelben lévő padra, amit megvilágított az utcai lámpa sárga fénye. Forgattam, vizsgálgattam, értetlenül csóváltam a fejem.
– Mondtam, hogy szürke vagy, és nincs rajtad semmi érdekes. Szerintem becsapsz, tréfálkozol velem, csak az időmet pocsékolom – és le akartam tenni a félreeső füves részre, hogy legalább ne tapossák össze a járókelők, de szóval tartott.
– Azért takar ez a szürkeség, mert rám rakódott az út pora. Tele vagyok színekkel. Kérlek, tisztíts meg, hogy levegőhöz jussak, már fuldoklom! Annyi kis témát hordozok, hogy összeroskadok súlyuktól. Olvasok a gondolataidban, tudom, hogy írni akarsz. Ha kibontasz, nálam annyi ihlethez jutsz, amennyivel életed végéig gazdálkodhatsz, sose fogysz ki belőle.
Bár nem hittem neki, olyan szívszaggatóan rimánkodott, hogy megsajnáltam. Elővettem egy papír zsebkendőt, széthajtottam, finoman tisztítani kezdtem. Három mozdulat után picinyke rózsaszín csillámos foltot véltem felfedezni.
– Jé, tényleg van más is a fakószürke alatt! – lelkesedtem (magamnak se bevallva, hogy bizony, kezd izgalmassá válni ez a találkozás).
– Mi jut eszedbe erről a színről?
– Hm… egy mesebeli hercegnő báli ruhája – vágtam rá, ettől elégedetlenül fészkelődött, majdnem kiesett a kezemből.
– Keress még rajtam színeket! – kérlelt kissé csalódottan.
Pár centivel odébb gyönyörű kék villant elő.
– Olyan ez, akár egy tó vize, szinte látom, ahogy fodrozza a szél.
– Te csak ilyen romantikus dolgokra tudsz gondolni? A kéknek sokféle üzenete van, meg kellene fejtened. Nem csodálom, hogy nem megy az írás, amikor a felületes dolgok ragadnak meg. Az élet nem mindig fáklyásmenet, olykor keresve is nehéz szépségeket találni, teret hódít a sötétség – s ahogy ezt kimondta, fekete foltot fedeztem fel, mely közvetlenül a piros mellett volt, szinte egymásba folytak. Elszomorodtam, forrongani kezdtem.
– Háború dúl a szomszédban, emberek halnak. Életeket zabál a gyilkos szörnyeteg, és semmi nem állítja meg. Nyomorúságba taszít, földönfutóvá tesz ártatlanokat. Nem akarnak háborúzni, rákényszerítik őket. Halálmadár köröz felettük, ömlik a vér, otthonok semmisülnek porrá, félelem az úr és bizonytalanság. Értelmetlen vérontás, bűn. Vérlázító. Vér, vér, vér, könnyek és feketeség!
– Látod, ilyenekről is kellene írnod, mert lassan feledésbe merül, mintha nem is lenne, pedig a pokolfajzat itt ólálkodik a közelben, telhetetlenül szedi áldozatait. Nem válogat, terjeszkedik, és nem ismeri a határokat.
Elszégyelltem magam, igazat adtam, erről is szólni kell néhány történetnek, hogy én is ébresztőt fújjak. Bevallhattam volna, de inkább hallgattam róla, s hogy lenyugodjak, tisztogattam tovább. Ekkor megjelent a halvány orgonalila, és elkezdtek sokasodni fejemben a gondolatok. Bizonyára észrevette arckifejezésemből az átalakulást, rá is kérdezett.
– Mit jelent neked ez a lila?
– Hétpecsétes titkaimat. Történéseket, melyeket magamban hordozok. Nekem ez szín a belső utazásokat jelenti. Gyakran teszek ilyen kirándulásokat, a halványlila felerősíti bennem az emlékeket. Van köztük romantikus, örömteli, de keserű, küzdelmes, könnyfakasztó, súlyos és megbotránkoztató is, mindegyik hordoz valamilyen tanulságot. Bőven lenne miről mesélnem, olyan különleges történeteket őrzök, amelyekre rácsodálkoznának. A lila nekem az őszinteség színe. Szeretem.
– Ugye, mennyi minden eszedbe jut? Ha magaddal viszel, kibonthatsz. Neked adnám színeimet, a legjobb kézbe kerülnének.
Nem ellenkeztem. Elég későre járt az idő, az utcai lámpa körül apró bogarak kergetőztek, a szemtelen szúnyogok is támadásba lendültek. Táskámba tettem a rendkívül izgalmasnak ígérkező Témát, hazafelé vettem az irányt, tele tervekkel. Olyan helyet szántam neki, hogy mindig szemem előtt legyen, és ahonnan ő is figyelemmel kísérhet engem.
Holnap leveszem kedvenc könyvespolcomról, keresek egy puha törlőkendőt. Szeretném megtalálni a zöldet, a remény színét, de mindenről írni fogok. Arról is, ami nem rózsaszín, mert igazul kell szólni a történeteknek, hogy felébredjen a világ.
