Szakáli Anna: Kháron ladikja vár

Ha idegen volna, nem fájna úgy,
mint magyartól a bősz durvaság.
Mert akartam-e én ezt a fogantatást,
mit bűnül ró fel egy ostoba barbár.

Tudom, Kháron ladikjához borzalmak
űznek. Nincs ima, jajgató sírás,
és mindegy hol, mikor lesz vége.
Felzabál az ernyedtté fásult közöny.

És tudom, innen haza nem vezet út.
Csak az ne fájna, mily csodás a Hold
a felhők között. Fénye, mint az ég
játékos mosolya, derűsen bujkál.

Vele játszik az eltűnő, felfénylő táj.
És én, itt vacogok didergő-árván.
Egymással össze nem bújva, magányosan,
– kipárolgásainkban – amíg élünk,
holnapról holnapra.

További bejegyzések