Míves szonettek, gördülő szavak.
Bujdosók közt bujdosó magamnak
kócos hajaddal megálmodtalak.
Párizs, Marokkó és Amerika,
hadseregben magyar-jenki káplár,
meghalt húgod sorsa hiába fáj
– mit a szabad szellem fel nem foghat –,
egy alantas, érdemtelen halál.
Eltitkolt, versbe öntött titkos vágy;
nyomasztó, szétválaszt asztal és ágy,
lehettél mégis bármelyik rendszer
botrány okozója, rút ellenség,
tárt karokkal ’kit nyirkos zárka vár.
Elmét legyőzni így sem lehet még,
börtönversek agyrekeszbe írtan,
négyszázötvenegy Fahrenheit ég.
Drótkerítés, barakk, tábor-kényszer,
hol a költészet menedék-akol,
ez ment meg a viharos évszázad
mindent elsöprő tornádóitól.
Túlélni Recsket! Áldozatkvóta,
halálra verni védtelen embert;
s az álmot hozó priccsre zuhanás
nem oldott a lelkekben gubancot,
kullancsként kapaszkodó ordítást,
roncstestet, fájdalmas csontroppanást,
deszkákon kopogó kongó hangot.
Fölállni, hányszor? Nem könyörögni!
Ez vezet a halhatatlansághoz,
miközben megpróbálsz ember maradni?
Költőnek mutatkoztál, s nem láttad,
babérkoszorúd fejeden billeg,
bár földi sunyiság messze űzött,
katalógusból törölték neved,
mégis hazatérsz, egy lány ideköt.
S ha most is a mélység tornácán ülsz,
mentséged lehet majd Fanny szerelme,
mely forróbb, mint a pokolbéli tűz.
2025.