Szakáli Anna: Én, tudatlan

Büszkeséget gyermekként
tiszta lélekkel éltem,
világ gondját sem ismertem
ekkor még én, tudatlan…
Megkopott érzés fakította napom,
átváltozott minden, leszólt
megvetést őrölt a malom,
megtagadtak kivagyiságok,
engem szegényt, tudatlant…

Hittem, a jó nem függ
hivalkodó ruhától,
de torkomra égtek a szavak,
zavart mosolyba pirult arcom,
szégyen volt tehetetlen,
más az, ami igaz, gondoltam,
én, tudatlan…

Egyenlősdit játszottak,
tetteik másként léteztek,
napi harcom bizonyított,
igaz, mégis én vagyok,
ó én szegény, tudatlan…

Fulladozó felismerés,
át kell, hogy lépjelek,
fájdalmas öntudattal,
ha így volt is,
gazdagabb én lettem.

További bejegyzések