embertelen ösztön ad
támaszt az elfajzó
pocsolyába húzó világnak
ragacsos mézga-láz
félelemmel terhes
szándékolt vágyak
hatalmi játék hízeleg
kéjesen a pénz gonosz urának
de ennek is vége lesz
egyszer biztosan
amint sorra haltak
a lélektelen izmusok
semmibe hull a kérészidő
a mélység felett
mindig feljajdul a bűn
nem csak az eredendő
az ébredés üres
tanulsága csak egy emberöltő
– saját farkába harap a kígyó –
a világegyetem nem érzékeli
az elillanó földi létet
a pusztulást röpke pillanata
semmi voltunk vagy nem
bolygók milliárdjai közt
aprócska, lényegtelen
nekünk számít csak
a hajszálnyi élet
miénk lehetne ez a világ
de az önzés feléget
az öröklét itt nem érvényes
s csak a lélek kerülhet át
de a sorsrontó évek kinyitják
az irigység, a felemésztő
vagyonszerzés ládáját
s ha jut is, mi marad belőle
kell-e nekünk ez miatt a bűntudat
elemésszen-e a megbánás
kell-e a számvetés növekvő terhe
vagy csak az életigenlés
mert Ecce Homo:
ilyen a teremtés, ilyen az ember
s köztük ilyen voltam én is
