Kék tó vize mellett,
búsan meg – meg állok,
Rád gondol szívemben
minden dobbanásom.
Rád gondol lelkemnek
minden csobbanása,
Lehajtom fejemet,
bús lettem, árva.
Árva,
mint gyönge kis madárka,
kinek szárnya tört
mert elrepült a társa,
Árva lettem,
mint felhő ég nélkül,
Mint messzeség
dombok, hegyek nélkül.
Mit ér így az élet,
s mit a szerelem?
Ha társad nélkül éled
a múló éveket?
Hiába telnek el,
órák és percek,
Őt keresed, őt várod,
csak azt az egyet.
Csak azt az egyet,
ki felemeli fejed,
Hadd láthasd te is
a fénylő reggeleket,
Hadd lehess te is
csak egyetlen egyszer,
Boldog szívverése
e földi életednek.
Kék tó vize mellett
búsan meg – meg állok,
Elszáradt fűszálakon
lépteid nyomát látom,
Elmentél, itt hagytál,
magamra maradtam,
Tó mellett a csendben,
lelkemet eladtam.
Hadd vigye a szél,
hadd fújja,
söpörje rá
a többi sírhalomra,
Nincs már boldogságom,
elszállott a füstje,
Te voltál életem,
egyetlen szép reménye.