Szabó Attila: Hallgató

2004 szeptembere. Egy vidéki pszichiátria, valahol Magyarországon. Zöld csempe, fehér köpeny — a miénk is az volt, csak fonendoszkóp nélkül, alatta farmer.
Nem voltam ott idegen. Korábban gondozóként is megfordultam ugyanitt, most egyetemi hallgatóként tértem vissza. A státuszom nem változott: tanítvány voltam akkor is, az vagyok most is.
Aláírtam a papírokat még szeptember elején. Egy csoporttársam is csatlakozott. Reggeli vizitek megfigyelése, adatlapok kitöltése — szokásos.
Két-három hét telt el, mire megkaptuk a tereptanártól a követelményeket, a szakirodalomlistát. Sorolta, én meg — nem harsányan, nem tudálékoskodva, csak nagyon figyelve, hogy értsem — jeleztem közben: igen, értem, ez evidens.
Nem vártam meg, míg végig mondja. Ahogy szoktam: folyamatosan, a beszéddel párhuzamosan.
Az egyetemen erre tanítottak. A reflexió és mirroring technika (mint visszapillantója a múltnak és a jelennek) — alap(kompetencia), tanult technika, ami a beszélőt erősíti, nem a hallgatót emeli fel.
A gyakorlaton mást várt a tereptanár.
Mire felcsattant: Attila, ne kommentálj!
(Nem tudok nem kommentálni, ez egy glossza!)
Nem okoskodni akartam. Csak jeleztem: értem, követem. Ő mást hallott.
Maradtam egy darabig, aztán léptem.
Az egyetemen: reflektálj. A terepgyakorlaton: ne kommentálj. Hallgató voltam — mindkettőre.
Azóta értelmi sérültekkel foglalkozom. Zsivaj van, mindenki mesélne, jelezni kell, ha szólni akarok. Néha sikerül hallgatnom, néha nem.
Hallgató voltam, de nem tudtam jól hallgatni. Húsz éve gyakorlom — még mindig tanulom.