védő várfal, bástya,
lobogó, égő fáklya,
gerjesztő, kergető,
karja erő, óv – ernyő.
Tombol, rombol, épít,
szépít tettén, szaván,
hátán mindig a kabát.
Utasít, esdeklőn kér is,
tenyere simogat, békít,
szelleme pezsdít, szédít.
Eszedet veszi, megfőz,
lelkedet veszejti,
testedet megejti,
megöl, éleszt… legyőz,
hatalmába kerít,
mint szilaj hullám, s leterít.
Később szelíd, nyugtat,
ugrat. Álldogál sután,
kérdez, felel kurtán,
vagy csak dünnyög, hümmög,
sündörög körülötted,
hallgatagon figyel.
Nincs siker: kikel magából
a rossz vacsorától,
csapja az ajtót.
De mégis ott van,
ha kell, ne maradj hoppon!
Hódít, bódít, mint óbor,
bókol, forrón csókol
– tested belé borzong.
Máskor tekereg, csavarog,
kergefelleg, s te fázol,
gyászolsz, mert távol.
Majd szoknyádon ül,
fűz, szeme lobbanó tűz,
minden kételyed cáfol,
rakoncátlan huncut kobold,
lop rózsát, mond ódát,
gáláns, majd spórol, morog,
néha korhol… s horkol.
Ad álmot, biztonságot,
boldogságot, meleg otthont,
és csöppet sem bánod,
hogy ő lett a párod.
