Szabó Ádám: Lejárt lemez

A cédélemezeket kezembe véve tudatosult bennem először, hogy vége.
Szinte éreztem a régóta nem takarított autó utasterének zárt, fojtogatóan meleg szagát, amelyben a cédélejátszó play gombjának háromszöge már lekopott a durva érintésektől. Egytől egyig régi rocklemezek voltak, rongyosra hallgatott, nosztalgiaízű klasszikusok, melyek már hosszú ideje abban a kartondobozban hevertek. Elköltözésem után mindent kipakoltam, ezt a kartondobozt hagytam utoljára – sunyin nézett rám a sarokból, én pedig napokig kerülgettem, mint aki fél szembenézni azzal, amit rejt. Már új fogkefét használtam, ágyneműt cseréltem, főztem és mosogattam is – mégis tudtam, akkor válik hivatalossá, hogy ez az új lakásom, amikor végre a dobozt is képes vagyok felnyitni.
Mikor elszántam magam és a belenéztem az állott szagú karton gyomrába, magával ragadott a hév. Régi emlékeket kerestem, nosztalgia-buborékokat kergettem; mikor vettem meg, hol és kivel hallgattam utoljára. Néhány korongot közelről megvizsgáltam karcokat és zúzódásokat kerestem rajta és magamon. Tudtam, hogy ezeket a cédéket többször úgysem hallgathatom, hiszen nincs már min hallgatnom őket – a laptopokban évek óta nincs lejátszó, az autómat pedig még akkor adtam el, mikor felköltöztünk a fővárosba, és kellett a pénz kaucióra.
Az egyik bontatlan lemez átlátszó csomagolása úgy recsegett, mint a kitinpáncél, amint a kezembe vettem. Apró, műanyag középső fogai valamiért mégis széttöredeztek, hallható volt, hogy a korong lustán kotyogott benne. Amint kinyitottam, azonnal az ölembe hullott. A helyére visszapattintva vettem csak észre a ronda, vörös foltokat rajta. Fel sem tűnt, hogy már megint hüvelykujjam körömágyát gyötörtem. A nemrég meggyógyult, kemény és fehéres bőrfelületen megnyugtatóan akadt fenn mutatóujjam körmének hegye. Éreztem, hogy meg kell szabadulnom tőle, ahogy attól a fojtogató érzésektől is, amelyek a lemezeket nézve elárasztottak.
Édesapám még bakeliteket hallgatott. A padláson találtam meg a Dinamit, a Lord és a P. Box hatalmas korongjait, közvetlen a lejátszó mellett. Mikor hozzá fordultam, mintha kicsit megilletődött volna. Segített beüzemelni, végighallgattunk néhány számot, majd fejét ingatva kivonult a szobából. Amikor kezdett por telepedni a készülékre, ismét megjelent. Mintha addig tartott volna, amíg újra erőt gyűjt. Ő az ágyon ült, én az a földön. Mielőtt a tű a lemezre ereszkedett, beszélni kezdett; Nagy Feró, Fenyő Miki és a beat egyetlen kicsapongó monológban egyesültek. Nem ismertem a neveket, de nem akartam kérdésekkel megakasztani. Tátott szájjal hallgattam, mert végre beszélt hozzám. Elmondta, hogy ő maga is basszusgitározott, osztálytársaival még bandát is alapítottak, amellyel felléptek a szüreti fesztiválon. A máskor mélabús, hallgatag arc megtelt élettel és szenvedéllyel. Az első riffeknél aztán elhallgatott – az oktatás véget ért, következett a zenehallgatás, amikor tilos volt megszólalni. Amint lejárt a lemez, egyszerűen távozott.
Ez a három-négy bakelit volt számomra „A” zene. Ha akadt is, amelyik elsőre nem tetszett, addig hallgattam őket, míg utat nem találtak hozzám; szép lassan, ahogy a szerelmek szúrós ágai befutják az osztályközösségeket. Két-három év után az incselkedések, kacér nézések bimbóiból gyengéd érzelmek fakadnak; mivel újra és újra, minden hétköznap ugyanazokkal találkozol, az ismerősség édes érzése vonzalommá keményedik, mint a cukormáz. Egy kisvárosban nincsenek végtelen lehetőségek, így azokat szereted meg, akik ott vannak előtted. Én is így szerettem meg apám lemezeit: egyszerűen nem volt más. Titokban, letekert hangerővel hallgattam őket, míg a szüleim dolgoztak. Nem akartam megszegni azt a szent, férfias szövetséget, ami engem és apámat összekötött. Ő pedig nem hozott újabb bakeliteket, megelégedett azzal, ami van.
Soha nem hagyta el a megye határát; elvette a legelső barátnőjét; abból az üzemből ment nyugdíjba, ahol 18 évesen gépkezelőként dolgozni kezdett. Soha nem láttam más szerepben, mint apa. Feje tetejének őszes szálai már ritkulni kezdtek, az étkezőasztal feletti lámpa fehér fénypontokat vetett a kopasz foltokon; kétoldalt viszont haja hamar ránőtt füleire – egyedül ezek a rakoncátlan szálak emlékeztettek arra a lófarkas rockerre, aki a zenehallgatást megelőző előadásában előbújt belőle. Mikor aztán harmadjára ült le az ágyam szélére és lepörgött A kör közepén állok, ott maradt maga elé meredve, miközben nagyokat sóhajtott. Együtt hallgattuk a fehér sercegést, a kezdetben kényelmetlen hang először csak a közöttünk feszülő űrt töltötte be, majd lassan, komótosan minket is felfalt. Torokköszörülés nélkül, hirtelen kezdett mesélni, mint aki mélyről, víz alól kúszott a felszínre, hogy végre beleharapjon a levegőbe. A fiatalkoráról beszélt, arról, hogyan szökött el egy amatőr együtteseknek szóló zenei tehetségkutatóra, egy munkatársát megkérve, hogy falazzon neki az esti műszakban. Először és utoljára hallottam káromkodni; apám, aki már a szénsavas ásványvízre is szúrós szemmel nézett refluxa miatt, kipirult arccal idézte fel, hogyan húzott le izgalma tompításaként három üveg kőbányait, majd vágta a negyediket a falnak, mikor néhány csöves belékötött. Rövid történet volt, de a mondatainak felkunkorodó vége, a rengeteg indulatszó azt jelezte, hogy régóta dédelgette már magában kedves emlékként múltjának ezt a darabját. És mi történt? Hogy ment a fellépés? Mi lett a bandátokkal? – kérdeztem, miután abbahagyta, pont olyan váratlanul, ahogy elkezdte. Utána elvettem anyádat – felelte szenvtelen hangon, fogai között sziszegve. Majd felállt, és szó nélkül távozott. Nem is jött be soha többé. Mintha az a rövid kitárulkozás csak egy álom lett volna.
Miután megszereztem a jogosítványt, megkaptam nagyapám régi Golf III-asát, amely ősidők óta a garázsban állt; talán soha nem is láttam őt a volánja mögött. Egyik első utam egy Tankcsapda-koncertre vezetett vele. Barátaimmal együtt mentem, nem zavart az sem, hogy sofőrként én vagyok az egyetlen, aki nem ihat. Hazafele úton mindenki részegen hortyogott a hátsó ülésen, én pedig végig apámon és azon az elmélázó pillantáson töprengtem, amit elbeszélése előtt a lejárt lemez hangja festett alá.
Szerettünk volna mi is bandát alapítani, de egyikünk sem játszott egyetlen hangszeren sem. Leosztottuk a szerepeket, kijelöltük, ki lesz a dobos, ki a gitáros. A tervek viszont még azelőtt megszakadtak, hogy megvettük volna a hangszert. Először egyik, majd másik barátom jött össze valamelyik osztálytársunkkal; a pattanások, fogszabályzók és a test legváratlanabb pontjain kiserkenő szőrszálak, amelyek eddig elválasztották őket, hirtelen mindennél erősebben rántották egymáshoz a párokat. A délutáni focizások, zenehallgatások, fiús esték lassan elmaradtak, ahogy az is elfelejtődött, hogy rockegyüttest alakítva akartuk meghódítani a világot. Órák közötti szünetekben sem röhögtünk már együtt, nem lökdösődtünk a padok között kinevetve a körülöttünk szörnyülködőket. Miközben ők egy távoli vécében, egy eldugott szertár sarkában igyekeztek egyre több ujjukat a bugyik és melltartók alá gyömöszölni, én a padban ültem és egyedül az MP3-lejátszómon matattam. Hétvégente eljártunk kocsmázni, csocsóztunk és dartsoztunk, de a vége mindig ugyanaz lett: ők valakinek a szájában, én magányosan az asztal mellett kötöttem ki, amíg ki nem hívtak egy újabb meccsre. Egy idő után inkább lemondtam a sörről, és eleve kocsival érkeztem. Én lettem mindenki sofőrje, de nem bántam, mert Black Sabbath-ot hallgatva, a kihalt utcákon végigsuhanva, ujjaimmal mellkasomon pengetve semmihez sem hasonlítható érzés járt át. Mint amikor a hinta a tetőpontra érkezve alázuhan – csak épp az a sóhajjal vegyes megnyugvás hiányzott, amikor visszalendülve a lánc ránt egyet a fenekeden és rájössz, hogy nem repültél el.
November végén a jeges szelek mintha a hangulatot is kocsonyássá fagyasztották volna. A hangszóróból épp a The Velvet Underground szólt, én pedig egy jobb világot álmodtam magamnak, ahol végre megért valaki, és én is megértek másokat. Be se mentem a kocsmába, csak egy gyors cigire szálltam ki, ami után jégcsapokká fagyott ujjakkal, finoman vertem az ütemet a kormánykeréken. El tudnál még vinni minket? – kopogtatott az ablakon egy barátom, egy-egy lánnyal az oldalán. Szinte azonnal bepattantak hátulra. A két lány előttem ült irodalomórán; mint a középiskolai barátságok többségében, egyikük cserfes és nagyszájú, a másik csendesebb, visszahúzódóbb volt. Ha nem jártunk volna évek óta egy osztályba, fel sem ismerem őket – de azt így sem tudtam, merre laknak, hova kérik a fuvart. Dideregve sziszegtek, kezüket zsebükbe és a hónuk alá rejtve próbáltak felmelegedni – majd barátom az övét szép lassan becsúsztatta a mellette ülő, szőke hajú lány lába közé. Az felsikított, hogy túl hideg, a következő pillanatban viszont már egymással összegabalyodva, Laokoón-szoborcsoportként csókolóztak. A visszapillantóból azt se tudtam kivenni, melyik kéz kihez tartozik. A másik, barna hajú lány kissé oldalra húzódott, és egykedvűen bámult ki az ablakon. Egyáltalán nem zavarta, mi folyik mellette, lélekben szemmel láthatóan valahol máshol járt – de ez sem érdekelt jobban mint az, éppen melyik osztálytársam nyög mellette. Leheletének fehér párája kígyóként tekergőzött elő résnyire nyitott ajkai közül. Majd a kígyó szabálytalan felhőkké töredezett; a szája ütemesen járni kezdett, ahogy a hangszóróból szivárgó dalt énekelte némán. Linger on, my pale blue eyes – másodpercenként pillantottam a tükörbe őt nézve, dúdolásaink lassan szinkronizálódtak. Mintha csak akkor láttam volna meg őt valójában; ívelt szemeit, az orra körüli szeplőket, azt az apró bemélyedést az álla közepén. Barátomat és újdonsült kedvesét kitettem a házuk előtt, a barna hajú lánnyal viszont még hosszú órákon át, szótlanul kocsikáztunk a The Velvet Undergroundot hallgatva. A következő héten már én is kimaradtam a fociból, ahogy mások éjszakai sofőrje sem voltam soha többet.
Az irodalomórák új padtársam mellett érdektelenné váltak, csak arra vártunk, hogy kicsöngetés után kocsiba üljünk, és magunk mögött hagyjuk a világot. Cédéket ajándékoztunk egymásnak, a metal, a country és a punk addig ismeretlen vidékeit is bebarangoltuk, mikor pedig felgyulladtak az esti fények, a Tesco parkolójának hátsó traktusában ugyanezt tettük egymás testével. A valóságba csak az érettségi egyre közelítő réme rántott vissza minket – tudtuk, hogy ha továbbra is együtt akarunk maradni, tanulnunk kell, hogy mindkettőnket felvegyék az egyetemre. El sem tudtam képzelni az életem nélküle – ez járt a fejemben, miközben írói önéletrajzokat és memoritereket magoltam.
A fővárosba költözés minden terhét magára vállalta: albérletet keresett, bújta az álláshirdetéseket, költségvetési tervet fabrikált, mennyi lenne a havi kiadásunk és azt hogyan kellene megosztanunk egymás között. Engem semmi nem érdekelt, csak az, hogy együtt maradjunk és továbbra is minden olyan legyen, mint régen. Teletömött kardondobozokban hordtam fel régi ruháimat, könyveimet, a közös cédégyűjteményünket belvárosi új albérletünkbe – ha lehetett volna, autómat, a családi házat és minden egyes, dédelgetett emléket a hátamra kötöm és magammal viszem. Ő viszont szinte üres kézzel érkezett, jelezve, tiszta lappal szeretne új életet kezdeni. Még a tanévkezdet előtt lecserélte ruhatárát: a Guns’n’Roses-t ábrázoló pólót, a Nirvana videoklipjeiből kölcsönzött bő kockás inget egyen női ruhák és a formáját kiemelő blúzok váltották fel; Converse tornacipője helyett magassarkút húzott. Mintha kicserélődött volna: már korán reggel elviharzott és késő estig kimaradt; együtt tanult osztálytársaival, csapatépítőkön, hallgatói rendezvényeken vett részt, hétvégén pedig dolgozott. Én csak a legszükségesebb óráimra jártam be, ha korán reggel voltak, akkor azokra sem. Ha épp nem alkalmi diákmunkákat végeztem, otthon ültem és Rá vártam. Vártam, hogy kipakoljuk otthonról hozott, közös cédéinket és csecsebecséinket, hogy ismét zenét hallgassunk. Ő viszont inkább romantikus randevúkra vágyott, kávézni szeretett volna és étterembe járni. Zavart, hogy nem elégszik meg az én társaságommal, mintha szembeköpte volna múltunkat, azt, amiről úgy hittem hogy összetart bennünket. Mikor a maradék szabadidejét is feláldozta, hogy csatlakozzon egy diákszervezethez, amely a külföldi cserediákok integrációját segíti, elszakadt nálam a cérna.
A veszekedés után a körúton találtam magam. Söröskorsók, cigifüst és lépten-nyomon gyanús foltok az aszfalton; minden lépésnél új, alkoholszagot eregető csoport jött szembe velem. Rájöttem, hogy nincs hova mennem, hogy nem ismerek senkit és fogalmam sincs, hol vagyok. Kezdetben zsebre dugott kézzel, félősen húzódoztam a tömegtől, mindenkiben rablót és gyilkost láttam, aki bármikor rám vetheti magát. Amint a zöld szemetesek megteltek üres üvegekkel, a kocsmák lehúzták a rolót, a nap pedig bátortalanul emelkedni kezdett az épületek között, észrevettem, hogy egyedül vagyok. Végre megnyugodtam, hiszen a néptelen utcák itt is pont olyanok voltak, mint otthon, csak épp szélesebbek és piszkosabbak; a töredezett aszfalt pedig árkok helyett járdaszigetekbe bicsaklott. Nem akartam felhívni Őt, hogy segítsen, hazatalálni. Falak tövében kuporgó hajléktalanok mellett sétáltam el, a pár órával azelőtt még nagyhangú fiatalokból részegen tébláboló hajótöröttek, magatehetetlenül heverő kupacok váltak. Egy éjjel-nappali előtt lánycsoport állított meg; cigit kértek, mire azt feleltem, én is elfogadnék egyet. Megvárták a következő, boltból távozó vásárlót, egy középkorú férfit, aki a kiflikből és egy stampóból álló reggelijét a hóna alatt cipelte – a csinos mosolyoknak szinte kérniük sem kellett, azonnal elővette zsebéből a kék dobozos szofit. Vonakodtam elfogadni, mikor a lányok engem is megkínáltak, de nem volt már erőm visszautasítani őket. A házfalnak dőlve cigiztünk, nagyokat sóhajtva; láthatóan mindannyian hosszú estén voltunk túl. A második szál után párszavas beszélgetésünk fesztelenné vált; egyszer csak azt vettem észre, hogy nagyokat nevetve, ironikus megjegyzésekkel szurkáljuk egymást és a körülöttünk lévőket. A kirakatüvegből mintha egy másik ember nézett volna vissza rám; az a karikás szemű alak a szájából kilógó cigivel olyan lazának és megnyerőnek tűnt, amilyen én soha nem tudtam lenni.
Mire hazaértem, a lakás üresen ásított vissza rám, a konyhapulton pedig ropogós fóliájával egy friss cédé várt. Az álmosságtól már vibrált a szemem, a Linkin Park fekete-fehér, homályos szélű ábrája idegenül pulzált, amint kezembe vettem a tokot. Bontatlanul dobtam be egy fiókba és azzal feküdtem le aludni, hogy holnaptól más emberként ébredek.
Soha nem beszéltünk arról az estéről; de többé én sem mozogtam már vállaim közé rejtett fejjel, félősen és idegenül az utcákon; és nem hallgattam a Linkin Park új lemezét sem. Miközben igyekeztem változtatni az életemen, bejárni az óráimra, ismerkedni diáktársaimmal és munka után kocsmázni menni a kollégákkal, görcsösen ragaszkodtam a régi zenéimhez. Ez már a Youtube korszaka volt: interneten minden egy kattintásra volt tőlem, én a lüktető, félelmetesen változékony valóság elől menekülve azonban még mindig apám régi együtteseit, az autórádióból egykor üvöltő klasszikusokat és a Linkin Park első három albumát hallgattam. Ő már rég diszkóba járt a barátnőivel és drum and bass partikat látogatott az erasmusos diákjaival. Egy idő után nem kérdeztem, merre jár és kivel. Úgy éltünk egymás mellett, mint két régi ismerős, akiknek kapcsolata már túlságosan hosszúra nyúlik ahhoz, hogy csak úgy elszakadjanak egymástól.
Szorgalmasan látogattam az előadásokat, és egyetlen gyakorlatomról sem maradtam már ki – így pedig egyre több hallgatótársamat ismertem meg. Eljártam velük sörözni, hétvégente kirándulni, és néha még koncertre is. Én voltam az a hallgatag csapattag, aki nem vett részt a pletykálkodásban és drámázásban; szinte csak akkor szólaltam meg, ha zenéről, vagy a soron következő zéháról szólt a diskurzus. Titokzatos alaknak tűnhettem, akinek múltjában valami elhallgatott, sötét dolog lappang – ez pedig szemmel láthatóan több lánynak is imponált. Egy este egyikük kisírt szemekkel tért vissza a mosdóból, miután telefonos veszekedéssel tett pontot hosszú ideje halódó kapcsolata végére. Felajánlottam, hogy hazakísérem. Útközben minden szemétnek elhordta barátját, aki szerinte egyáltalán nem foglalkozik vele, azt se venné észre, ha megcsalná őt. Egyetértően bólogattam, de közben folyamatosan saját, felgyűrődött képmásom nézegettem a visszatükröződő irodahelyiségek ablakában, igyekezve ugyanolyan lazán számba helyezni a cigarettát, mint azon a hajnalon. Az Astoria közelében egy kapualjban állva épp el akartam tőle köszönni, mikor váratlanul a nyakamba borult. Nedves szemekkel, szaggatott levegővétellel suttogta, hogy én annyira más vagyok, mint a többiek. Mintha valami rég elfeledett őserő éledt volna fel bennem; éreztem, hogy bizseregni kezdek és egy pillanat alatt megkeményedtem. Lehet, hogy puszinak szánta, csak oldalra kaptam a fejem; az is lehet, hogy direkt a számra célzott. Egyetlen, hosszú másodpercig csókoltam vissza, majd köszönés nélkül szétrebbentünk.
Csak ezután éreztem meg, mennyire berúgtam. Hazaérve Ő már félálomba feküdt a tévé előtt, hálóinge bal vállán egészen a melléig csúszott. Ismét azt a bizsergést éreztem, nadrágom az Astoria óta feszült lankadatlanul. Mikor óvatlan, durva mozdulatokkal rámásztam, kezdetben még méltatlankodott, cigi- és sörszagomra panaszkodott, majd pár pillanat múlva ugyanolyan vadul szaggatta le ruhámat, ahogy én az övét. Illata, tekintete, hátamat karmoló körmei ismeretlenek voltak, úgy éreztem, egy vadidegennel szeretkezem.
Mintha visszataláltunk volna régi önmagunkhoz: ismét együtt töltöttük az estéket, kedveskedtünk egymásnak, túlzott óvatossággal figyelve arra, meg ne sértsük a másikat – mintha mezítláb szilánkokon lépkednénk. Olyan erősen szorítottuk a sebtapaszt kapcsolatunkra, mintha azzal elfedhetnénk, hogy ami köztünk volt, már örökre elszakadt. Egy hosszú, éjszakai műszakról estem haza, amikor a konyhapulton ülve, ajkait rágva várt rám. Kezében terhességi tesztet szorongatott. Egy szót sem szólt, csak vádlón felmutatta a fehér pálcikát. Nem tudtam, mit akar hallani tőlem: hogy örülök-e, vagy hogy szeretném-e, hogy megtartsa? Láttam tátogó száját, de semmit nem hallottam, csak azt az ismerős, sercegő fehér zajt, ami mindent elnyomott. Elképedve figyelte, ahogy remegő ajkakkal meredek rá, majd szótlanul elviharzott. A hatalmas erővel becsapott ajtó döndülése hosszú, hosszú ideig visszhangzott fejemben.
Visszamenekültem azokhoz az érzésekhez, amiket ismertem, a zenékhez, amelyeken felnőttem. Fülhallgatóm zsinórja az állam alatt, a mellemtől a zsebemig kanyargott, miközben a körúton lépkedtem. Úgy éreztem, üres vagyok, hogy a mellemet fel-alá dobáló szívem csak egy értéktelen játékszer; mint amilyen azokban a felhúzható plüssmajmokba van, amelyek addig verik össze cintárnyérjaikat, amíg a motorjuk bírja. Valami azt súgta, utána kellene mennem, meg kellene keresnem Őt – de az az ijesztő sercegés nem engedte, hogy megforduljak. Zenebolt előtt sétáltam el, a falon csüngő, fekete gitár nyakára rácsavarodott tekintetem. A feltekert szerkezet mellem közepén egyetlen nyekkenéssel elhallgatott.
Az egyetemhez közeli kocsmába mentem, ami hallgatótársaim törzshelyének számított. A részeg társaság üvöltözve, kitörő örömmel fogadott. Három sör és ugyanennyi feles után már együtt kiabáltam velük. Kezdetben csak szerepet játszottam, a részeg egyetemista szerepét – ezzel akartam feldühíteni Őt. Egy ponton túl azonban elfelejtettem színészkedni; akkor tértem magamhoz, amikor a telefirkált vécében egy szabadon választható tárgyról ismerős szőke lány épp az övemet próbálta ügyetlenül kicsatolni. Félrelöktem, nem törődtem az anyázással, és a társaságtól el sem köszönve hazaviharzottam. Ő már otthon várt rám. Sírva borultunk egymás karjaiba és megfogadtuk, hogy másnap mindent megbeszélünk.
Nem így lett. Mintha egy olyan nyelven kellett volna társalognunk, amelynek csak a névelőit ismerjük. Az ingerültségből hamar veszekedés lett: hol jártam én és hova szaladt el Ő; miért zárja magára a fürdőszobát, hogy aztán fojtott hangon telefonáljon, és én mióta szoktam így lerészegedni. Nem bírtam tovább, bevallottam, hogy megcsókoltam valakit. Megmerevedett arccal nézett rám, egyetlen érzelmet sem tudtam leolvasni róla. Halkan, sziszegve kezdett szitkozódni, majd úgy kurvaanyázott tovább egyre hangosabban, mint aki épp csak kezdi megízlelni a tombolás örömét. De nem volt benne harag, csak üres indulat. Az utolsó szarházi-kiáltásába már mintha nosztalgikus szeretet vegyült volna. Bezárkózott a fürdőbe, én pedig hiába könyörögtem neki, nem nyitott ajtót. Így aludtam el, a padlón végignyúlva, mire pedig másnap felébredtem, már nem volt sehol. Egy hétig nem is került elő. Nekem órára, majd dolgozni kellett mennem, mikor pedig az első két este nem jött haza, úgy döntöttem, én is máshol töltöm az éjszakát.
Épp másnaposan fetrengtem a díványon, amikor sápadtan beállított. Mintha önmaga kísértete lett volna – sehol sem láttam már benne azt a szeplős lányt, akivel addig autóztunk a magnót bömböltetve, ameddig kitartott a benzin. Nekem háttal ült le a lábamhoz, ekkor vettem csak észre a beesett vállairól, a hófehér bőrét átütő gerincoszlopának tompa vonalairól, mennyire lefogyott. Rám sem nézett, miközben közölte, hogy elvetette a gyereket. Az abortusz szó karcos, szájpadlást kaparó élei üresen kongva estek a padlóra. A sercegés egyszer csak elillant, helyét az Ő könnyek nélküli, száraz sírásának hangja vette át. Keserű epe lepte el a torkomat, úgy éreztem, nem bírom tovább, ki kell szabadulnom a lakásból.
Egymásba folytak a nappalok és az esték, kocsmáról kocsmára, egyik társaságból a másikba estem – amikor hirtelen feleszméltem, azonnal újabb sörök és felesek után nyúltam, hogy tiszta öntudatomban nehogy elinduljon egy fájdalmas gondolatfoszlány. A Neptunon érkező, figyelmeztető leveleket meg sem nyitva töröltem, nem érdekelt, hogy az egész félévem mehet a levesbe. Mikor pár nappal később, az éjszakai órákban sántítva, reszelős hanggal, testemen zúzódásokkal hazavergődtem, az ajtóban már ott vártak a dobozokba összepakolt cuccaim. Pár hétig, ameddig nem találtam albérletet, évfolyamtársaknál húztam meg magam; csak én tudtam, hogy valójában már nem is járunk egy évfolyamba. Nem volt nap, amikor nem jutott eszembe, hogy fel kellene keresnem Őt. Mikor lelkiismeretfurdalásomon már az italozás sem segített, elmentem a zeneboltba és az utolsó, összekapargatott forintjaimból megvettem azt a hosszú nyakú, fekete gitárt. Soha többet nem akartam hallani azt a sercegést, amely úgy hangzott, mintha valaki a lelkemet kapargatná egy fehér krétával.
A cédélemezeket félretéve ölembe vettem a gitárt. Fogalmam sem volt, hogyan kellene behangolni; pengetőt is elfelejtettem venni hozzá. Ujjaim tétlenül futtattam végig a húrokon, majd igyekeztem néhány csonka akkordot is lefogni, ahogy a tévében láttam. A hangok bátortalanul, véletlenszerűen görögtek elő a hangszerből, majd tovaszálltak a semmibe.