Spányik Miklós: Végszó

Apró porszem. Senki.
Indulna, mert kéne menni.
Széllel kergetőzve az arctalan kövek közé.
És egy csillagtalan éjszakán,
amikor a hold is sovány,
akkor kell egymáshoz simulni:
milliónyi rendben.
S a büszke kövek az igazodó csendben,
süllyednek szépen, mint vad a veremben.
Aztán ha felkel majd az új nap,
már apróra zúzva messzire gurulnak.