Csalóka a hajnal, de valahogy kedves
Az ágyam árva, a vágy már rég nem repdes
A megszokás a szeretőm, olyan örök
Vele ölelkezem, és lassan felöltözök
Átférek-e még az új napon?
Kérdezi tőlem ébredő gondolatom
Az ajtóhoz lépni tonnányi teher
Makacs az izom, és már nem felel
El kéne mennem magamtól messzebb
És parancsot adni az elfáradt testnek
Hogy kényelmesen járjak, úgy, mint régen
De ott ám a pöröly az ördög kezében
Aztán a lépcsőházban a dermesztő csendben
Szikra lobban a könnyes szememben
Nyitni kell a kaput, és kell még százszor
Mert tán korai még a búcsú az utca zajától