Késve érkezem, ami jó, mert a csajok már a vacsorájuk végén járnak. Tercsi, Andi, Kata, Klára s valahány név a naptárba’ (na jó, Klára nem) üdvözült mosollyal sorolják, mi finomakat ettek. Összefut a nyál a számban. De erős vagyok, szent elhatározásom, hogy itt és most egy falatot se nyomok le a torkomon, elvégre van otthon csirkés-zöldséges bulgur, ami nem rossz, de nem is jó, ámbár egészséges.
Csak egy cukormentes limonádét kérek, ami finom, viszont cseppet sem melegít, pedig csontig hatoló szélben gyalogoltam idáig. Nem melegít, de meghozza az étvágyamat. Meghasonulok önmagammal: az éhes énem enne valamit, a kövér énem tiltakozik. Végül kiegyeznek egy döntetlenben. Cézár salátát rendelek, abból baj nem lehet. Büszkén eszegetem, hiszen hős vagyok, ha csak egy péntek esti is…
Ha itt végződne a történet, még csak-csak happy end lenne, ám újabb bűnös gondolat szállta meg tévelygő lelkemet. Jólesne egy kis desszert!
Érvek következnek pro és kontra és megszületik a salamoni döntés, legyen egy könnyű szuflé, az csak pár falatka, ha jó nagy tányéron szervírozzák, még annyinak sem látszik. Kompromisszumkötésben mindig jó voltam, ez most sincs másként.
Nos, az édesség valóban méretes tányéron érkezik, ez megnyugtat. Épphogy egy kis darab nagyon csokis süti, a belseje forró, krémesen folyékony, kéjesen olvad el a számban. Ennyi az egész. Nem számítva a mellette csücsülő duci gombóc vanília fagyit, a fincsi öntetet, a kekszdarabkákat, pirított mandulát és a nagy adag porcukrot. Az utóbbit akkurátusan félrekotrom, mert óvakodom a szénhidráttól. Ez is azt mutatja, hogy tudatosan étkezem. Szinte öntudatlanul kanalazom ki az utolsó morzsát is. Itt jegyzem meg, hogy a csokoládé segíti az emésztést, a mandula jótékony hatású a koleszterinszintre, a vaníliának étvágycsökkentő hatása van.
Hazafele masírozva büszkén tölt el a gondolat, hogy mondhatni alig ettem valamit és még azt is ledolgozom a mintegy 7 perces sétával.
A bulgur meg jó lesz holnapra! Hacsak…
