Az utolsó éjszaka
Soha nem gondoltam volna, hogy az apokalipszis ennyire unalmas lesz. Egy magamfajta geek, aki túl sok történetet látott és olvasott, mindig is meteoritokra, zombikra, lángoló városokra számított.
Egy sorozatot néztem egy keddi este, amikor egyszerűen elment az áram. A lakást azonnal a teljes sötétség töltötte meg.
Odamentem az ablakhoz, és kinéztem. Amerre csak elláttam, sötétség volt. Valódi, sűrű feketeség.
Kinyitottam az ablakot.
A csönd volt a legrosszabb. Nem hallottam se autókat, se embereket, se semmit.
Csak valahol messze ugatott egy kutya.
Megpróbáltam felhívni valakit. Nem volt térerő. Internet sem.
Egy ideig még álltam ott, a telefonnal a kezemben, mintha ettől visszajöhetne a világ.
Aztán kimentem a folyosóra.
Üres volt. Ez volt talán a legfurcsább. A negyediken lakó néni ilyenkor már biztosan intézkedett volna, sopánkodott volna, valakit hibáztatott volna.
Most nem volt ott senki.
Végül összefutottam egy sráccal a harmadikról. Csak futólag ismertük egymást. Ő is zavartan nézett körül, mintha rossz helyre tévedt volna.
Azt mondta, rajtam kívül senkit nem látott. Még a gondnokot sem.
Álltunk ott egy ideig és próbáltuk eldönteni, hogy ez most mit jelent.
Végül nem döntöttünk el semmit.
Abban maradtunk, hogy visszamegyünk a lakásainkba, és alszunk. Reggelre biztos minden rendben lesz.
Szövetség
Nem lett minden rendben.
Másnap hajnalban sem volt áram. A lakás idegennek tűnt a sötétben, mintha már nem is az enyém lenne.
Valahogy összekészülődtem, és elindultam dolgozni. Reflexből.
A busz nem jött.
Eleinte nem aggódtam. A budapesti „közösségi” közlekedés mindig is tudott… kreatív lenni.
De fél óra után már nem csak a busz hiányzott.
Nem jött semmi. Nem voltak autók az úton. Nem voltak emberek sem.
Elővettem a telefonomat, hogy betelefonáljak a munkahelyemre. Továbbra sem volt térerő.
Akkor értettem meg.
Ez az.
Valahogy belecsúsztam mindazokba a történetekbe, amiket eddig csak néztem. Mad Max. Walking Dead. Fallout.
Én. Egy huszonhárom éves, teljesen átlagos, kissé suta budapesti lány.
Nem volt időm sokáig gondolkodni azon, hogy ez mit jelent a családomra vagy a barátaimra nézve.
Az agyam egyszerűen átváltott túlélő üzemmódba.
És volt egyetlen konkrét gondolatom: meg kell keresnem a srácot a harmadikról.
Ő volt az egyetlen ember, akiről tudtam, hogy tegnap este még létezett.
Amikor megtaláltam és elmondtam neki amit gondolok, először nem hitt nekem. Azt mondta, szerinte ez valami átverés.
Valami műsor.
— Kész átverés — mondta.
Nem ismertem. Legalább tíz évvel idősebb lehetett nálam, szóval biztos valami régi dolog volt.
Egy ideig vitatkoztunk. Aztán elfogytak az érveink és maradt a helyzet.
Végül kimondtuk, hogy egyedül nem fog menni és össze kell fognunk.
Még akkor is, ha gyakorlatilag idegenek vagyunk egymásnak.
Pont abban a pillanatban hallottuk meg a hangot.
Az első mentett állat
Egy kutya vonyított. A hosszú, elnyújtott, kétségbeesett hangjától összeszorult a gyomrom.
Egymásra néztünk Tomival. Nem kellett kimondani: ugyanarra gondoltunk.
Követni kezdtük a hangot a lépcsőházban. Az egyik ajtónál megálltunk.
Onnan jött.
Csend lett köztünk egy pillanatra.
— Nem törhetünk csak úgy be — mondta végül.
— És ha bent hal meg? — kérdeztem.
Megint csend.
Az ajtó mögül újra felhangzott a vonyítás. Gyengébben.
— Mi van, ha visszajönnek? — mondta.
Nem válaszoltam rögtön.
— És ha nem?
Ez elég volt.
Tomi egy lépést hátralépett, aztán teljes erőből berúgta az ajtót. A zár engedett.
A lakásban dohos, meleg levegő állt. A kutya a konyhában volt. A nyelve szárazon lógott ki a szájából. Az áram hiányában leeresztett hűtő vízéből még talán némi folyadékhoz juthatott, de végül az is elfogyott.
Lassan közelebb mentem. Beszéltem hozzá, majd egy tálba vizet öntöttem.
Utána adtunk neki enni is. Lassan megnyugodott.
Egy ideig csak ültünk ott vele a konyhában. Senki nem mondott semmit.
Aztán a kutya felállt.
Ránk nézett, aztán elsétált az ajtó felé.
Kiment a lépcsőházba, és eltűnt. Nem maradt velünk. Kiment a városba, ami most már senkié sem volt.
Túl sok minden
Később jöttünk rá igazán, mit jelent az, hogy nincsenek többé emberek.
A szupermarketekben évekig elegendő élelem állt. A polcok roskadoztak. Senki nem vitte el, senki nem fizetett érte, senki nem hiányolta.
Először csak annyit szedtünk össze, amennyire szükségünk volt, aztán egyre többet.
Nem azért, mert kellett, hanem mert lehetett.
Beálltam a kassza mögé, és eljátszottam, hogy lehúzom a termékeket. A mozdulatok ismerősek voltak, a kezem szinte magától csinálta.
— Készpénz vagy kártya? — kérdeztem.
Tomi elmosolyodott, és a pultra tette a képzeletbeli pénzt.
Aztán megszólaltam:
— Nulla forint.
Kimondani furcsán felszabadító volt.
A régi világban ezt a munkát undorral csináltam. Most meg… már nem jelentett semmit.
Nem kellett többé dolgozni. Nem kellett kölcsönkérni, várni, spórolni. Amire szükségünk volt, egyszerűen elvettük. És még így is túl sok maradt.
Valahol ekkor történt meg a váltás.
A túlélés gondolata lassan elcsúszott, és átadta a helyét a bőség zavarának.
A cica
Elsődleges célunknak azt tartottuk, hogy megmentsük a bezárt, magukra hagyott állatokat.
Tudtuk, hogy mindet nem tudjuk, hiszen ketten vagyunk, és a világ nagy.
Egy közeli panelházat kutattunk át.
Az ötödik emeleten gyenge nyávogás és kaparás hangjára lettünk figyelmesek.
Bementünk.
Az ajtó túloldalán egy fehér cica volt. Kiszáradva, idegesen, de kíváncsian figyelt minket.
Lassan közeledett. Betartottam a „macska-etikettet”: először a kezemet nyújtottam felé, hogy megszagolhassa. Így is tett, majd végül hagyta, hogy hozzáérjek és felvegyem.
Körbenéztünk a lakásban.
Babakocsi az egyik sarokban, halmokban pelenkák, nedves törlőkendő csomagok szanaszét. Pár napja még egy család élt itt, egy kisbabával.
A cica a kezemben remegett, de lassan ellazult. Éreztem, hogy muszáj magammal vinnem.
A látottak alapján adtam neki nevet.
„Baba.”
Egyszerű volt, mégis többet jelentett, mint bármi, amit eddig a világ adott.
Az első éjszakánk együtt
Aznap este áthívtam Tomit magamhoz.
Leültünk a nappaliban, a cica a köztünk lévő párnán dorombolt, időnként a kezünkhöz simult.
A hangja mintha hidat teremtett volna köztünk.
Beszélgettünk a régi világról. Megtudtam, hogy Tomi élete nem sokban különbözött az enyémtől.
A pénzügyi szektorban dolgozott, valami számomra teljesen érthetetlen dologban. Jól keresett, egyedül élt, agglegény volt.
Nevettünk az apróságokon, amik valaha jelentettek valamit, és most nevetségesnek tűntek.
Az életünk, a szabályaink, a munkánk…
Baba időnként közénk furakodott. Simogattuk, kacarásztunk rajta.
Édenkert
Hetek teltek el.
Hozzászoktunk, hogy nem kell beosztanunk az élelmet. Válogathattunk. És hamar rájöttünk valamire: ha nincs más, senki nem akadályozhat meg minket semmiben.
Beköltöztünk egy tíz szobás villába a Rózsadombon. Az üres terekben minden csendes volt, elménket mégis megtöltötte a lehetőségek gondolata.
Nekem ez az új helyzet lehetőséget adott, hogy kibontakozzon az a nő, akit mindig is elnyomtam magamban. Egyszerű kasszásként sosem volt rá idő, energia vagy pénz. Most elmerülhettem abban, ami mindig is vágyam volt: a ruhákban, az illatokban, a saját ízlésemben.
A plázákból elvettem a legdrágább parfümöket, a legfinomabb ruhákat. Csak a saját kedvemért. És talán, tudat alatt, az emberi társadalom maradékáért is.
Közben folytattuk az állatok megmentését. Sokszor már túl későn értünk oda, és csak a tetemeket találtuk. Mégis minden alkalommal próbáltunk adni egy esélyt azoknak, akik megmaradtak.
Egyik nap az elhagyatott úttesten egy rókát láttam. Óvatosan lépkedett, meg-megállt, és körülnézett. A természet lassan, de biztosan elkezdte visszavenni azt, ami az övé.
Barátság
Az élet elektromosság nélkül nehéz volt, de nem lehetetlen. Gyufa és öngyújtók mindig akadtak, és hamar megtanultuk, hogyan gyújtsunk tüzet a villa kertjében.
Sokat nevettünk. Apró tréfák, furcsa játékok, szavak, amik régen jelentéktelenek lettek volna, most aranyat értek.
Tomi eleinte habozott, de lassan elengedte magát. Arra bíztattam, hogy ő is vegye el a legjobb öltönyöket a plázákból, és élvezze ki a helyzetet úgy, ahogy én. Láttam rajta, hogy tetszik neki, ahogy a világ már nem szab határokat.
Baba játékos és kíváncsi volt, néha felugrott a vállunkra, néha elbújt a párnák között.
A legjobb jutalomfalatokat kapta, a legfinomabb tápokat, amiket a bezárt állatkereskedésekből elhoztunk neki.
És amikor Baba dorombolt, Tomi és én egyszerre éreztük: valami új és jó kezd formálódni közöttünk.
Első érintés
Aznap este valami megváltozott. Tomi lassan megfogta a kezem.
Szívem gyorsabban vert, és egy pillanatra úgy tűnt, hogy talán… tovább is menne.
De ekkor Baba közénk furakodott. Egy ugrással landolt a térdünkön, dorombolva, mintha azt mondaná: „Hahó, velem foglalkozzatok.”
Nevettünk.
Az érintés megszakadt, de a feszültség ott maradt köztünk a levegőben.
Éjszakai beszélgetés
Aznap éjszaka sokat beszélgettünk. Baba a közelünkben aludt.
Tomi óvatosan felvetett valamit, ami a kézfogásból és az elmúlt hetekben kibontakozó nőiességemből logikusan következett. Egyszerre hozott örömet és félelmet:
— Ha ez így megy tovább… — mondta halkan, a mondatot befejezetlenül hagyva.
Éreztem a súlyát. Eltereltem a témát, bár tudtam, hogy nem lehet örökre elkerülni.
Az előző világban megtanultam: a férfiak legfeljebb kihasználni tudtak, ha hagytam.
Én pedig megtanultam nem hagyni.
Soha nem érkezett el értem a herceg. Most örömmel töltött el, hogy végre lehetőségem van nőként létezni és egy normális férfi figyelmét is felkeltettem. De tudtam, hogy most sem szabad engednem.
Mert ha megtörténik, örökké el fogom veszíteni őt.
Egyre közelebb
Egyre többet gondoltam Tomira úgy, a csendes estéken. Igen, nő vagyok, és vannak vágyaim. Igen, férfit akartam.
De nem állhattam elé ezzel. Nem azért, mert bárki ítélkezett volna: ugyan ki maradt volna a világon, aki bármit mondhatna? Hanem mert tudtam: nem lehet. Mert ha megtörténik… valami visszafordíthatatlan dolog kezdődne, és féltem tőle.
Megelégedtem a fantáziámmal, a lassan felgyülemlő vággyal, ami minden közös pillanatban ott vibrált.
Aztán volt egy este, amikor egymás mellett ültünk a nappaliban. A tekintetünk találkozott, hosszabban, mint eddig valaha. Tomi lassan közelebb hajolt, mintha meg akarna csókolni.
Felugrottam.
A pillanat elszállt, de tudtam, hogy egyikünk sem fogja elfelejteni.
Veszteség
Az emberi faj korlátai lassan megmutatták magukat.
A kevésbé tartós élelmiszerek elkezdtek megromlani. A csapvíz lassan ihatatlanná vált, a karbantartás hiánya miatt.
Szerencsére tartós élelmiszer és palackozott víz még mindig akadt. De éreztük: ha folytatni akarjuk, előbb-utóbb alkalmazkodnunk kell. Vadászni, földet művelni, saját erőnkre támaszkodni.
Kettőnk közül Tomi volt az, aki pánikolt. „Meg kell szerveznünk magunkat!” — hajtogatta.
„Ez nem mehet így tovább!” Folyamatosan sürgetett, tervezett, mérlegelt.
Ő a jövőt látta, én pedig a jelen apró örömeit.
Még közelebb
Ezúttal megtörtént a csók.
A levegő vibrált körülöttünk, a pillanat forró volt, mintha minden más eltűnt volna.
Tomi lassan hajolt, ajkai érintették az enyémet.
A szívem kalapált, a testem lázban égett, és tudtam: ha most nem engedek, talán belehalok a vágyba.
De nem szabad. Mert ha megtörténik… mindent el fogok veszíteni, ami eddig biztonságot adott.
Elhúzódtam tőle, de a vágy megmaradt.
A kérdés
Együtt gondoskodtunk Babáról. A macska dorombolása közben Tomi halkan megjegyezte:
— Fura… együtt gondoskodni Babáról. — Ha mi vagyunk az utolsó férfi és nő, akik maradtak — tette hozzá, mintha csak magának beszélne.
Megdermedtem.
— Ne folytasd — szóltam.
Felálltam, és otthagytam. A következő napokban kerültem őt. A témát is kerültem.
Csak Babára koncentráltam: simogattam, etettem, játszottam vele, mintha azzal el lehetne tolni a gondolatot a jövőről.
De a jövő nem vár. Pár nap múlva Tomi újra rátért. Az őszintesége már nem hagyott teret a könnyű kitérésnek:
— Ha mi vagyunk az utolsó férfi és nő a Földön… talán rajtunk áll az emberiség jövőjét megalapozni. — Mit gondolsz?
A szememet forgattam, a szívem a torkomban dobogott, és csak annyit mondtam:
— Nem… nem szeretnék ilyen világba szülni.
A levegő megtelt csenddel. Baba dorombolása halk volt, mintha tudta volna: valami megfoghatatlan, de súlyos történik közöttünk.
A válasz
Az elkövetkező napokban Tomi újra és újra visszatért a témához. Én mindig kitérő válaszokkal tereltem a beszélgetést, mintha ezzel időt nyernék.
Ő beszélt az életéről, ami eddig láthatatlan volt, jelentéktelen. Arról, hogy végre számít valamit: az emberiség sorsa az ő kezében van. Én hallgattam, egyszerre éreztem a büszkeségét, a felelősséget, és a félelmet.
Nem akartam bántani. De nem akartam elveszíteni sem.
A feszültség napról napra nőtt. Végül összeszedtem minden bátorságom, és kimondtam, ami eddig súlyként nehezedett rám:
— Meddő vagyok. Mindig is az voltam. — Nem lesz harmadik ember.
Tomi arca megdermedt.
A megoldás
Szavaimat csend fogadta. Tomi megbántva érezte magát, sokáig nem szólt hozzám.
Mintha azt érezte volna, hogy átverem azzal, hogy eddig titkoltam előle.
Babáról továbbra is gondoskodtunk.
Idővel Tomi is megbékélt velem. De láttam a tekintetében, hogy a fájdalom nem múlt el teljesen. Végül mindketten megbékéltünk azzal a gondolattal, hogy az emberiség velünk véget ért. És… végül engedtünk a vágyainknak és egymás karjaiban találtunk vigaszt, intimitást és törődést.
Így éltük le a napjainkat: ketten, gondoskodva egy cicáról, szabadon és bőségben.
Minden körülöttünk megmaradt tárgy és épület lassan lerohadt, összedőlt, tönkrement, mintha az emberiség visszaadott volna mindent a természetnek. A csendet csak a falkákba verődött kóbor kutyák, a madarak és más állatok hangja törte meg.
Ez volt a mi Édenkertünk. Nem mentettük meg az emberiséget. Csak egymást.