Sipos Attila András: SZIVÁRVÁNY

A tarka réten hempereg a szivárvány,
S a felhők kacagnak rajta, olyan gyermeteg.
Nincs ezzel semmi baj, hisz ő nem látja bennük a vihart hordó felleget.
Ő a jele a nyugalomnak, és a békességnek.
Úgy is mondhatnám, hogy ők természetes ellenségek.
Ám nélkülük ő se pompázhatna olyan szépen.
Sokszínű varázsa magában hordozza a szeretetet, ami jobbá teszi a világot.
Ott van még a hazugság, ami elrontja az őszinteség mosolyát.
S ne feledkezzünk meg a barátságról, a szenvedésről, az elmúlt időről,
ezt mind ott látni ő benne.
Csodálatos, de egyben mégis oly keserű.
Meg kell verni a viharnak a földet előtte, hogy belefúljon az özönvízbe,
Csak aztán láthatod meg a szépséget, ami reményből formál egy íves hidat az égre.
Benne van talán maga az élet is,
Bár ezt én nem tudhatom, hiszen csak az esőben ázom és várom, hogy megjelenjen itt.