Sinka Zsófia: Kövek

Köveket cipelek testemben
néha egy elszabadul és utat talál
halkan somfordál nem kopog
megérkezett tudatja egy harang
kong-dong lépte sincs surran
ez vagyok én – talány – morfondírozom
lenyomata súlyoknak semmi gyengédségnek
magamnak termek és teremtek
elhalt külső szférát az egyedet
az egót a fuvallatot
telente a gólyák délre költöznek
jó nekik üvöltöm magamban
nekem a sirályok jutnak
ahogy ülnek a dokkok korlátján
népes család – ők legalább –
nem tudják milyen a pártalan magány
hideg van januárban szuszogom
fogaim közt kövekké válnak ezek is
a visszanyelt betűk áradatától
vagyok én a Duna mellett, mint sirály
és a kövek