Sebők Viola: Szilánkok

Tudod, mi volt az én igazi gyászom? Nevetni fogsz, ha elmesélem. Vagy inkább furcsán fogsz rám nézni. Szégyellem is kicsit. De most már el merem mesélni neked. Az az igazság, hogy minden szégyen ellenére: nagyon felszabadító volt. Az összes tehetetlenségemet, hosszú évek visszafojtott neheztelését és minden önvádamat beleadtam.
Bálint az utolsó időben csak befőttet evett. Nagyon szerette az édes, leves, könnyen csúszó gyümölcsöket. Az utolsó nyáron rengeteg barackot, meggyet, almát főztem be a kerti termésből. A gyümölcsfákat még ő ültette, amikor odaköltöztünk. Negyven éve…
Tele lett az üvegekkel négy széles polc is a kamrában. A barackbefőtt volt a kedvence. Meg kellett neki melegíteni, felvágni kisebb darabokra, úgy vittem az ágyához. A több hetes, fehér borostája között csorgott le az édes lé, nem engedte, hogy borotváljam, összeráncolt homlokkal feküdt és verdesett a kezével, amennyire az ereje engedte, amikor próbálkoztam rendbe tenni legalább az arcát, hogy ne árasszon olyan siralmas és nyomasztó képet. Ha őszintén visszatekintek erre az időre, nehezen viseltem akkor már a látványát.
Hónapokkal a halála után épp nálam ült Teréz, tudod, akiről már meséltem, az egyik legrégebbi barátnőm, és próbált kihozni engem a lehangoltságomból. Aznap délelőtt beszéltem a lányommal telefonon, aki megint a fejemhez vágta, hogy tulajdonképpen elhagytam az apjukat, lemondtam róla és méltatlan körülmények közt hagytam meghalni azt az embert, aki majdnem negyven évig a társam volt. Azért is fájtak nagyon a vádjai, mert az elevenembe tapintottak, megérintették bennem azt a részt, amit magam elől is gondosan takargattam. De neki persze azt bizonygattam, hogy nincs igaza, és soroltam, mint egy védőügyvéd egy saját magam ellen folytatott perben, hogy hiszen hány hosszú évig ápoltam, tettem a dolgom, szolgáltam ki panasz nélkül, szorítottam háttérbe az életemet. És csak amikor már nem bírtam erővel, amikor elfogytam az évek, a hetek, a napok felőrlő rutinjában, és úgy hittem, Bálintnak is jobb lesz szakavatott kezekben, állandó felügyelet mellett, akkor kerestem meg azt az otthont. Még oda is hordtam be neki a kompótokat. Ha nekem nem is örült annyira, a befőttet mindig várta és mohón nyelte, ahogy etettem. Idővel persze már ezek az örömök is elmaradtak az életéből. Utóbb már csak pépesítve tudta megenni. De ezeknél a pillanatoknál a lányom sem volt ott: sem ő, sem a bátyja nem tettek többet néhány hétvégi látogatásnál. Persze, a munka, a saját gondjaik, a távolság…
Meggyőző érvelésem elaltatta bennem a kételkedést: kívülről nézve igazán senki nem vethetett rám követ. Csak belül tudtam, hogy mindez nem számít. Hogy én már igazából azelőtt elhagytam Bálintot, mielőtt megbetegedett volna.
Teréz meghallgatott, értette zaklatott lelkiállapotomat, hánykolódásomat a kimerülésig vitt feladatok kiüresítő gyötrelmétől és valamiféle elismerésre vágyástól az egyedül maradás fájdalmán át a megkönnyebbülés és az önvád libikókájáig.
– Tudod, mit? – és a vállamra tette a kezét – Most tiszta lapot kezdünk. El kell vinnünk mindent a házból, ami már nem ide való.
Csodálkozó szemekkel néztem rá. De ő már állt is fel a kanapéról, elindult, le a pincébe, és nagy kartondobozokkal tért vissza a nappaliba, ahol én még mindig kissé értetlenül ácsorogtam.
Teréz azt mondta, még nagy szatyrok is kellenek, benézett a kamrába. Meglátta a rengeteg üres befőttesüveget a földön, a polcokon.
-Hozzál még dobozokat – kiáltott ki nekem.
Ahogy egyesével a kezembe vettem az üvegeket, és ránéztem a címkéjükre – „barack”, „meggy”, „alma” és az évszám rajtuk – felvillantak a képek, ahogyan bontom fel a kompótokat napról napra, ahogyan Bálint szájához emelem a kanalat a puhára főzött gyümölcsdarabokkal. A mozdulatok maradtak meg – ahogyan emelem a kanalat, igazítom a szalvétát, a magamra erőltetett türelem gyakorlott gesztusai –, de közben számoltam a perceket. Szörnyű, de néha, amikor nem figyelt, megálltam egy pillanatra a kanállal a kezemben, és arra gondoltam, milyen lenne, ha egyszerűen nem folytatnám. Ha letenném, és kimennék a szobából. A gondolat olyan csendesen jött, hogy szinte észre sem vettem, mikor kezdett bennem lakni. Most, hogy újra a kezemben tartottam ezeket a befőttesüvegeket, üresen, sorban levéve őket a polcról, rájöttem, hogy nemcsak gyümölcsöt tettem el bennük arra az évre. Hanem kötelességet. Időt, amit ki kellett bírni.
Fél óra múlva fáradtan ültem a rengeteg kartondoboz mellett. Nekem már ennyi is elég lett volna: nincsenek szerteszét a házban az utóbbi évek tanúi, itt vannak bezárva ezekben a dobozokban. De Teréz nem akart félmunkát végezni. Kijelentette, hogy most azonnal elviszünk mindent a hulladékudvarba. Tudtam, hogy magamtól talán soha nem tenném meg ezt az utat. Teréz nélkül nem lenne erőm ehhez. Engedelmeskedtem hát, mint egy gyerek.
Egy pillanatra megszédültem, mintha nem az üveget tartanám a kezemben, hanem az egész együtt töltött életünket. Aztán egy mélyet sóhajtottam, hosszan kifújtam a levegőt és bedobtam az üveget a konténerbe. A csattanás mélyről jött, visszhangzott a más üvegek maradékaitól piszkos fémtartály belsejében. A másodikat már dühből hajítottam. Mintha el akarnám taszítani ezzel a dobással az évek minden feszültségét, rám rakódott súlyát.
– Haragudtam rá – kiáltottam hirtelen. – Igenis haragudtam!
A következő csattanás valahogy tompábban szólt, mintha odalent már üvegek feküdtek volna üvegeken, és felfogták volna a zuhanást meg a szilánkok kristályos csörömpölését. Most már dobáltam sorban egymás után: alma. Meggy. Szilva. Barack. Évek. Nyárvégek. Veszekedések. Hallgatások. Minden csattanásnál könnyebb lett valami a mellkasomban.
Egy idő után már lihegtem. Megtámaszkodtam a konténer ragacsos szélén.
– Segítsek? – kérdezte halkan Teréz.
– Nem. Ezt nekem kell.
Kivettem még egy üveget. Felemeltem, mintha súlyzó lenne, aztán teljes erőből bedobtam. Beleadtam az utolsó keserűségeimet is. Olyan hangja lett, mintha egyszerre tört volna sok üveg.
És akkor váratlanul nevetni kezdtem. Először csak halkan, aztán egyre jobban. Teréz egy pillanatig ijedten nézett rám, de utána megértően csillant a szeme, és ő is egy üvegért nyúlt. Cinkosan egymásra sandítottunk, bólintottunk, és már nem volt bennem sem szégyen, sem a magyarázat kényszere – csak a pillanat tiszta könnyűsége.
A törés-zúzás vad, gyermeki öröme átjárta mozdulatainkat, mintha visszacsúsztunk volna valami ősi rítus felemelő önkívületébe, mintha végre nem kellene most már visszatartani semmit.
Lihegve, könnyezve nevettünk.