Salánki Anikó: Visszaút nincs

Amikor az autó megállt a kerítés előtt, ő épp a hátsó udvarban volt, a tyúkoknál. Négy tojást fogott
fel a kötényébe, előtte kiszórta a poros udvarra a kukoricát és friss vizet öntött az ócska piros lábasba. Öt tojás már a kamrában van, egy még ugyan hibádzik, de meglesz az is, hát tízzel meg a hagymával, két kis tökkel, a csokorba kötött kaporral érdemes bebuszoznia a közeli városba. Szabadabban lehet már menni, persze a maszkot felteszi, mindenkinek adtak.
Szombaton jó piac van általában, az idő is napsütötte, ilyenkor sokan vásárolnak. Ingyen utazik, már a hetvenet is meghaladta. Tán lesz idő egy kicsit trécselni is a látásból ismert kofákkal. Vasárnap meg főz egy kis spenótot, szaftot rak rá. Eltelik a hétvége.
A kiskapu nyikorgására kapta fel a fejét. Nem nagyon zárja, elég a kallantyú is, az utcabeliek néha benéznek, idegen meg nem téved erre. Egyre kevesebben laknak a faluban, aki csak teheti, jobb életet keres valahol távol. Lassan csak az öregek maradnak, bár az utóbbi hetekben érdekes emberek költöztek a régi iskola omladozó épületébe. Loboncos szakállú férfiak, a nőkön bokáig érő színes szoknya, meg virág a hajukban. A szomszédja, aki temetőcsősz volt, azt mondja, valami szekta. Itt akarnak megtisztulni, távol a világ zajától. A városban már találkozott velük régebben, a kezébe nyomtak egy színes lapot, hogy mit kell tenni az örök életért. Elnevette magát, foghíjas szája elé kapta a kezét, aztán visszaadta az útmutatót, rá ne pocsékolják. Még az hiányozna, örök élet! Így is alig bírja a rámért éveket.
Mind a négy tojás eltört, ahogy hirtelen elengedte a kötényét, az elferdült járdán szétfröccsentek, de szép a sárgájuk, látszik, nem tápos tyúkok tojták.
A lánya állt előtte, Tecának hívták, csak a szeméről ismerte meg. Ez az elegáns, vörös hajú nő nem hasonlított a sovány, morcos kamaszlányra, aki harminckét évvel ezelőtt elment. A megvetemedett konyhaasztalon hagyott egy irkából kitépett lapra vetett néhány sort, hogy elege van a szegénységből, utál itt mindent és mindenkit, az anyja meg ne is keresse. 16 éves múlt akkor a lány, kiskorú a törvény szerint, lehetett volna jelenteni, hogy eltűnt, de neki úgy fájtak azok a szavak, hogy eszébe se jutott. Meg mit szóltak volna a faluban, apa nélkül nevelte kínkeservesen, és ez a hála?
Mindenkinek azt mondta, hogy a fővárosba ment tanulni. Égett az arca a hazugságtól, de a szégyent se tudta volna elviselni. Nem sokkal utána felvonatozott Pestre, még az állomáson feladott egy borítékot, magának címezte, szépen látszott a bélyegző. Az öreg postás meg, amilyen pletykás volt, mindenkinek elmesélte, hogy szép vastag levelet kapott a lányától.
Rokonai nem voltak, a falusiaknak megvolt a maga élete, születtek, esküdtek, haltak, volt baj is elég, hamarosan elfelejtették Teca eltűnését.
Ő még néha megnézte azt a néhány fényképet, ami maradt róla, aztán betette egy cipős dobozba a szekrény aljába. Sose jött tőle semmi, se egy lap, se egy üzenet. Anyák napja, születésnap, karácsony, mindegy volt. Ott meredezett a szürke csend és hallgatás. Most meg itt áll előtte, s már ölelné is át, de ő hirtelen és szótlanul félre fordul. Óvatosan kikerüli az eltört tojásokat, és bemegy a házba, ami pont olyan, mint harminckét éve. Hangos csattanással húzza el belülről a reteszt. Néhány pillanat múlva leereszti a csálén álló redőnyt is.
A nő kis ideig még áll az udvaron, idegen itt, a tojás sárgája körülfolyja elegáns cipőjét. Nézi a házat, a derékban megtört öreg diófát, a rozsdás láncon árválkodó vödröt. Szeme a bezárt ajtóra téved, és már tudja, soha nem fogja kinyitni. Amikor kint felzúg az autó motorja, az öregasszony csak akkor hajtja le a fejét az asztalra. Csend van, kint az ólban kotkodálni kezd egy tyúk.
Meglett volna a tizedik tojás – gondolja, s csak ekkor kezd el sírni.